A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)

FRISNYÁK Sándor: A kultúrtáj kialakulása és terjedése Borsod vármegyében

tősége csak a mai Nagy-Miskolc területén és a Bükkalja hegyláblejtőin volt. Miskolc 18-19. századi környezethasználatát (-gazdálkodását) az agroökológiai feltételekhez való racionális alkalmazkodás jellemzi. A 18-19. század fordulójára a sík vidéki kultúrtájak összekapcsolódtak, míg a domb- és hegyvidéki müveit földeket továbbra is az erdőségek vették körül. A 19. századi integrált környezetátalakító munkák (folyószabályozás, ármentesítés, láp- és mocsárlecsapolás, melioráció stb.) területünket csak részlegesen érintették. A Tisza borsodi szakaszának szabályozása a század második felében megvalósult, de az árvédelmi gátak építésére - leszámítva néhány települést, pl. Oszlárt, Tiszakeszit, Tiszaszederkényt, Tiszatarjánt stb. védő körtöltést, csak 1936-1939-ben került sor. A Sajó és a Tisza melléki ártérövezet mentesítése, a Bükk felől érkező patakok szabályozása (köztük a Hejő 8 km

2-es mocsarának lecsapolása), a meliorációs munkák és a síksági területek mezővédő erdősávjainak telepítése fontos tényezői voltak a kultúrtáj fejlődésének. A 19. században a geofaktorok megváltozása megszüntette az ősi ártéri gazdálkodást, amelynek legszebb - a régi kéziratos térképeken és terepen napjainkban is nyomon követhető - példája Tiszatarján volt. A 19. században és a 20. század első évtizedeiben a gazdasági életformák a sík, domb- és hegyvidéki tájakon eltérő mértékben változtak, az eredmények általában a müveit földek (kultúrtájak) növekedésében és a struktúrák átalakulásában jelentkeztek. A földművelés és az állattenyésztés extenzív jellege csökkent, és a rideg állattartást felváltotta az istállózó állattenyésztés. A határhasználat és a talajmüvelés is korszerűbbé vált a nyomásrendszert követő váltógazdálkodással, a tagosítással, az istálló- és műtrágya alkalmazásával és az öntözés elterjedésével. 1918-ban a Kárpát-medence öntözött területeinek 30%-a Miskolc környékén koncentrálódott, ahol a Sajó és a Hejő patak vizét hasznosították.

22 Az agrogén tájakon kívül más kultúrtájtípusok is formálódtak Borsodban. A dombés hegyvidéki területeken a természeti erőforrások lehetővé tették az ipar megtelepedését, az ipari őskörzetek, majd a 19-20. században az ipari (indusztriális) településektájak kialakulását. A vasipar a 10. században az Upponyi-, Rudabányai- és a Szalonnáihegység felszínközeli sziderit- és limonittelepeire, mint nyersanyagbázisra épült. Az Árpád-kori vaskőbányák 14-20 km-es körzetében vasolvasztó és feldolgozó (kovács-) műhelyek működtek. A vasérc redukciója 1250 °C-on történt, s az ehhez szükséges fűtőenergiát (= faszén) a környező erdőségek biztosították. A 10-13. századi vasipari mikrokörzetekben a bánya- és műhelygödrök, a később legelő- és szántóföldként használt erdőirtványok emlékeztetnek az ipar tájformáló-környezetátalakító hatására (Bódvavölgy, Szuha-völgy, Imola környéke stb.). A 13. század közepén, amikor a felszínközeli érclelőhelyek és a környékbeli völgyek gyepvasérc-telepei kimerültek, a vasipar észak felé, a Gömör-Szepesi-érchegységbe vándorolt. A 13. század közepétől a 18. századig az ipar környezetátalakító szerepe jelentéktelen. Az Árpád-kori földvárépítkezések (pl. Borsodvár), majd a mongol invázió utáni kővárak, templomerődök és egyéb védelmi objektumok (Diósgyőr, Ónod, Szendrő stb.) környezetében az erdőirtásokon kívül az építőanyag-kitermelés hagyott nyomot maga után (pl. kőfejtők). A 12-13. században a malomipar már egyfajta - lokális jellegű környezetátalakítást igényelt (gát- és malomárok építése, mederszabályozás). FrisnyákS., 1995. 218