A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

DANKÓ Imre: Múzeumok és barátaik

MÚZEUMOK ÉS BARÁTAIK DANKÓIMRE Manapság, amikor a múzeumok ismét bizonytalan helyzetbe kerültek, divatba jöttek-jönnek ismét a múzeumbaráti körök, a múzeumbarátok más, sok néven működő, laza szervezetei. A múzeumok valahogy megérzik, hogy most jó, most megint jó, ha itt vannak a múzeumbarátok, a múzeumbaráti körök, egyesületek, még akkor is, ha konkrét, pénzben is kifejezhető segítséget nem is tudnak adni a múzeumoknak. Hát akkor mit? Nehezen mondom ki ezt az eléggé elkoptatott és bizony sokunk által talán figyelemre se méltatott kifejezést, hogy eszmei segítséget, támogatást adhatnak és adnak is a múzeumbarátok és szervezeteik a múzeumoknak. Talán legmegfelelőbben úgy fejezhetnénk ki, hogy a múzeumbarátok közvélemény-formáló tevékenységére volt és van szükség. Mellesleg a kezdetek kezdetén is ez volt a cél. A múzeumok a múzeumbarátoktól és különféle, nagyon is változatos szervezeteiktől elsősorban nem anyagi, pénzben is kifejezhető segítséget, támogatást kértek és reméltek, hanem inkább arra törekedtek, hogy az intézkedési helyzetben lévők közül múzeumbarátokká letteken keresztül jusson a múzeum támogatáshoz; anyagiakhoz is. Még csak a gyanú árnyékának se szabad felmerülnie annak, hogy a különböző múzeumi, múzeumbaráti szervezetek védnökeivé, díszelnökeivé, de legalább választmányi tagjaivá választott főispánoktól, alispánoktól, polgármesterektől, püspököktől, apátoktól, táborszernagyoktól, ezredesektől csak azt várhatták, remélhették a muzeológusok, hogy munkahelyeiken képviseljék a múzeumügy, a múzeum érdekeit és hivatalaikon keresztül támogassák, akár pénzzel is a múzeumot, a múzeumi munkát. A múltban is és a jelenben is biztosaknak kell lennünk abban, hogy a vezető tisztségeket betöltők között is van számos igazi, beállítottsága, műveltsége, érdeklődése és esetleg valamiféle gyűjtőmunkája révén szakmailag is értékes múzeumszerető, a múzeumokat segíteni-támogatni kész ember. Társadalmunkban kevéssé fejlődtek ki azok az arisztokrata személyiségek, akik életük és jövedelmük jelentős, vagy éppen nagyobb részét műgyűjtésre fordították és gyűjteményüket az államra, vagy még inkább valamelyik múzeumra hagyva, nagymértékben segítették, naggyá fejlesztették volna a kedvezményezett múzeumot. Olyan arisztokratáról hirtelenjében - Széchenyi Ferencet kivéve - nem is tudok, aki gyűjteményével egy új, önálló múzeumot hozott volna létre. Főuraink, püspökeink, ha volt is valamiféle gyűjteményük, leginkább képgyűjtemény, réges-régen beolvasztották valamelyik neves szakmúzeum anyagába; gondoljunk csak az Eszterházy-képtárra, ami a Szépművészeti Múzeum anyagába olvadt bele, vagy Pyrker László egri érsek képgyűjteményére, amiből az Egri Képtár mellett az esztergomi Keresztény Múzeum is részesült. Ha ilyen jellegű múzeumpártolásról beszélhetünk, akkor inkább a vagyonos polgárság közt kell kereskednünk, s nem mehetünk el annak megemlítése nélkül, hogy a debreceni Déri Múzeum esetében lehetünk a legjobb helyzetben egy ilyen, párját ritkító egyéni múzeumalapításnak, mind Déri Frigyes (1920), mind Déri György (1938) esetében. 610