A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

DUDÁS Miklós: Kelet-cserháti kutatások (Accipitriformes, Falconiformes, Ciconiiformes és Corvidae) az 1989-től 1997-ig terjedő időszakban

Zsákmányszerzési stratégiájának sajátos volta biztosítja, hogy sikeres a nyílt legelőkön s a mezőgazdasági területeken egyaránt (mezei pocok, fürge gyík), valamint az erdőállomány zárt lombkorona szintje alatt is (erdei egerek stb.). A héjának (Accipiter gentilis) is széles tápláléklistája van, de a madáralkatúak dominálnak a zsákmányai között. Jelentős fészkelő állománnyal követi az egerészölyvet. A darázsölyv (Pernis apivorus) szórtan, csak néhány párban fészkel, a déli kitettségü, száraz, meleg oldalakat kedveli, ahol jelentős számban élnek a földi méhek (pl. a nagy bányászméh). A karvaly (Accipiter nisus) igen rejtett életmódot folytat, főleg a fészkelési időszakban s így a megtalált revírek közel sem a ténylegesen fészkelő párok számát tükrözik. A vörös vércse (Falco tinnunculus) és a kabasólyom (Falco subbuteo) gyér előfordulását ebben a magassági régióban elsősorban a kevés fészeképítő faj (dolmányos varjú, szarka stb.) jelenléte magyarázza. A lankásabb legelőkön szórványosan elterülő akácerdőfoltokban költ néhány pár. A térségben az egyetlen fokozottan védett faj a kis békászó sas (Aquila pomarina) két revír vált ismertté, de csak az egyik fészket sikerült megtalálni, melyből évek óta rendszeresen egy fiókát repít a szülőpár. Említést érdemelnek a rendszeres törpe sas (Hieraetus pennatus) megfigyelések is, de ezek többnyire az áprilisi vonulásokat érintették. Egyetlen adata volt fészkelési időben (június), de ez is csak egy magányos példány volt. A világos színváltozatú egyedek fordultak elő gyakrabban (3 esetben), s egy alkalommal a sötét változat, de költése ez idáig nem nyert bizonyítást. Két vörös könyves és fokozottan védett fajt, a kerecsensólymot (Falco cherrug) és a parlagi sast (Aquila heliaca) nem sikerült megfigyelni a kutatási időszak alatt, de bizonyos ellenőrizhetetlen szóbeszéd említést tesz fészkelésükről a korábbi évekből. A tapasztalatok szerint itt az ürgés legelők fokozatos degradációja a legfőbb limitáló tényező, amiért is nincsenek jelen a térségben, mint fészkelő fajok. A holló (Corvus corax) fészkelő állománya stabil, viszont a fekete gólyának (Ciconia nigra) egyetlen fészke sem vált ismertté a kutatott területeken. A populáció nagyságát befolyásoló antropogén hatások közül itt is az első helyre a 20 kV-os távvezetékek által okozott madárelhullások kerültek. Az egyik legjelentősebb táplálkozóterületen (Nagynyilas-dűlő) több nyomvonal is keresztezi egymást. Néhány 522