A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

KALICZ Nándor– S. KOÓS Judit: Település a legkorábbi újkőkori sírokkal Északkelet-Magyarországról

az ugyancsak szokatlan ÉNY-DK-i tájolással került eltemetésre. Az uralkodó rítustól való eltérés magyarázata ez idő szerint még ismeretlen számunkra. Az elhunytak társadalmi állása szerinti megkülönböztetésének szokása sem volt még gyakorlat ebben az időszakban. Hasonló fektetési és tájolási módot figyeltek meg Tiszalúcon és Füzesabonyban is (ORAVECZ 1996; DOMBORÓCZKI 1997). A DK-ÉNY-i fő irány és a baloldali testhelyzet olyan általánosan elterjedt szokás volt, hogy ez az irányzat már a legkorábbi neolitikumban, a Körös-kultúránál megjelent és az AVK későbbi csoportjainál is szokásban maradt egészen a középső neolitikum végéig (KALICZ-MAKKAY 1977, 73-83; KURUCZ 1989, 97-98; uő. 1994). A halottak szegényes eltemetése a késő neolitikum végéig megfigyelhető (Tisza- és Herpály kultúra: KALICZ-RACZKY 1987, 23-24). Mocsolyáson megfigyelhettük, hogy az egyik elhunyt koponyáját okkerrel vonták be. Ez a temetkezés ettől eltekintve is rendkívülinek mutatkozott, mivel a holttestet csípőnél kettévágták és a két testrészt egymás melletti, külön gödörbe helyezték (4. kép, 2). A vörös okkerfesték használata általános jelenség és jól ismert hagyománya a halottkultusznak az egész neolitikumban, mely szokás már jóval korábbról ered. A vörös szín, mint az élet szimbóluma kétségkívül a szakrális szférába tartozik. A szobrok, oltárok, különleges edények, melyeket vörösre színeztek jó példái állításunk bizonyítására. Hasonló szakrális tárgyakat lelőhelyünkön is sikerült feltárni. Az okkerfesték nyersanyaga és a festékmaradványok többször is napvilágra kerültek a település objektumaiból. Ilyen megfigyeléseket a tiszalúci és füzesabonyi feltárás is eredményezett (ORAVECZ 1996, 52; DOMBORÓCZKI 1997, 23). Az Alföldön, amint arról már szóltunk, ritka a mellékletadás szokása az egész korai és középső neolitikumban, vagyis jellemző az egész AVK-ra. Lelőhelyünkön ugyanakkor 12 esetben figyelhettünk meg sírmellékleteket, vagyis leleteket. Az ékszerek igazából nem sorolhatók a mellékletek kategóriájába, ugyanis azok a viselet részei. Az egyik sírban agyaggyöngyök voltak, amelyek a ritkább, és emiatt értékesebb Spondylus-gyöngyöket utánozhatták. 3 sírban egyszerű kis edénykéket találtunk. Leginkább figyelmet érdemel a Spondylus-kagylóból készült ékszerek előfordulása, amelyek kilenc sírból kerültek elő. A korong, vagy henger alakú Spondylus-gyöngyök főleg nyak- és kardíszként szolgáltak, de hajdíszként is használták őket. Egy töredéket lecsiszolva és átfúrva, csüngőként viseltek. Az egyetlen Spondylus-karperecet a halott felkarjára húzták. Jól ismert tény, hogy a Spondylus-kagyló az Égéi- és az Adriai-tenger mellékéről származott. Már a neolitikum ilyen korai szakaszában létrejött a kapcsolatok rendszere, amely kiterjedt és távoli vidékeket fogott át. A mocsolyási, füzesabonyi és tiszalúci temetkezésekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a kisebb-nagyobb laza sírcsoportok a kisebb, feltehetően családi közösségek meglétét tükrözhetik, és a halottakat - kisebb távolságtartással ugyan, de az élő közösségek tagjainak tartották. Személyes ékszereiken kívül, melyek távolsági csere révén kerültek a lelőhelyekre, és ezért viselhettek némi presztízs-értéket, semmi nem utal az eltemetett halottaknak a közösségen belül elfoglalt helyzetére és az esetleges hierarchia jellegére, sőt meglétére. A temetkezések semmiképpen sem utalnak az anyagi kultúrában, illetve a szellemi szférában is megnyilvánuló hierarchiára. A Spondylus használata mindhárom lelőhelyen (Tiszalúc, Füzesabony, Mezőkövesd) megfigyelhető. Ebből gondoljuk, hogy mindhárom lelőhely a Tisza menti csere egyik fő útvonalán fekszik. Említésre méltó, hogy két lelőhelyen (Füzesabony: DOMBORÓCZKI 1997, katalógusszám 31 és Mezőkövesd: KALICZ-KOÓS 1997b, kat. szám 53) a gyöngyök mellett két nagyobb ékszer, Spondylus-karperec is előfordult. 51