A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

HOFFMANN Tamás: A parasztház: a legrégibb és a legjobb (?)

csak a falu-város kapcsolatok jegyében sikerült később változtatni. Itáliában a 13. században kezdődött a történet. A parasztoknak téglaházakat építettek és így tettek valamivel később Hollandiában, majd nemsokára téglaházban akartak lakni a tehetősebb parasztok Angliában is. Kelet- és Észak-Európában a parasztok csak az elmúlt kétszáz évben építettek téglaházat, többségük ma is faácsolatokban rendezi be otthonát. Idővel az épületek méretei sokszorosukra növekedtek. Sokrétűbbé vált az építőkultúra. Dél-Európa építkezési szokásaihoz mérten a kontinens belsejében változatosabban építkeztek, táji típusokat lehet elkülöníteni egymástól. Megnevezésük alapján két osztályba lehet sorolni a lakóépületeket: 1. a ház {Haus, house. maison stb.), 2. házikó (Kate, cottage stb.). Mindkét név a jelentéstörténet paradoxiája. Az első a lakóház ősi neve, lehet kis egyetlen helyiséget magába záró - épület és lehet többemeletes, soklakásos bérkaszárnya. A másik szó jelenti a nincstelenek, de még a maguk kenyerén élők hajlékát. (Ilyen épületben laknak a város és a vidék szegényei, mindazok, akiknek a házukon kívül nincs más ingatlanuk. Az utóbbi épülettípusnak több változata van, földszintes és emeletes házakat ismerünk.) A típusok abban az időben alakultak ki, amikor a szociális megoszlás már mindenütt rányomta bélyegét a lakásviszonyokra. A Római Birodalom városaiban sok helyütt építettek kőből és téglából emeletes bérkaszárnyákat. Aztán a kisember lakóházainak építkezéseiben alább szálltak az igények. Végeredményben a középkor alkonya óta növekedett az emeletes épületek száma előbb a városokban, majd vidéken. Annak következtében, hogy ezekben a házakban szegény emberek laktak, kénytelenek voltak beérni kicsiny lakótérrel, még a téglából vagy kőből épített emeletes házakban is. De bármilyen kicsik is voltak a lakóterek, rendszerint nem haladta meg egy-egy lakás a 20 m

2-t, ezeknek mintájára városokban építettek - a családi ház és a bérkaszárnya hátrányait egyesítő - sorházakat is, kis alapterületű, gyakorta kétszintes lakásokat magukba foglaló házacskákat. Az újkorban folytatták ezeket az építkezéseket. Egymás mellé állított, nem ritkán közös tető alatt meghúzódó láncolatát emelték a kis alapterületű családi házikóknak. Valamennyi szembeötlő bizonyítéka annak, hogy a városokban a szociális problémákon túlmenően a telekspekulációk is motiválták a lakásviszonyokat. Mindenesetre ezek az emberek a sorházakat - kulturális környezetük okán - egytőlegyig kő- vagy téglafalakkal építették. Végeredményben a kastélyok és a bérkaszárnyák építői mind eltávolodtak a családi ház architektúrájától. A parasztházak építői még mindig ragaszkodtak a helyi anyagokhoz. Ezt tudták a legkönnyebben megszerezni. A paraszti gazdálkodás is alkalmazkodott a helyi feltételekhez. Egyelőre mindenütt eluralkodott a regionalitás. A gyakorlat a középkorban kezdett megváltozni, majd a falu-város kapcsolatok következtében jelentősen átalakult. Idővel újabb követelményeknek kellett eleget tenni az építőknek. A gazdagok palotákban akartak lakni, a városi szegénységnek bérkaszárnya jutott osztályrészül. Az elemi rendszerek összekeveredtek, feloldódtak egymásban. Már az építőanyagok használatában is ezt kell tapasztalnunk. Sok parasztházban nem az emberek otthonának szánták az igényesebben épített épületrészt, hanem a jószág óljának. Az Alpokban például gyakori, hogy az istálló falai kőből vannak, az egész épületet pedig (beleértve a paraszt lakását) gerendákból ácsolták. Van az ellenkezőjére is példa: kőből van a szoba (néha konyha) és fenyőfából rótták az épület többi részét. Ez egy középkori építészeti megoldásra emlékeztet, a városokban alkalmazták. Azt akarták ugyanis elérni, hogy lakószobájuk - kályhát állítva - fűthető legyen. Ennek a házrésznek rangot adtak azáltal, hogy a kályhából egy kéményen át el419