A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

HOFFMANN Tamás: A parasztház: a legrégibb és a legjobb (?)

Anyaghiány és értékorientáció Dél-Európa lakóinak voltaképpen sohasem volt elegendő épületfájuk, ezért amióta világ a világ, kőből építkeztek. A kőépület jobban ellenállt az időnek, mint azok, amelyeket fából, földből vagy akár téglákból emeltek. A kőfalak tovább bírták az ostromot. Ezt felismerve, jó kétezer éve már a kontinens belsejében is kőből építették a reprezentatív épületeket. A rómaiak városi középületeit szinte egytől-egyig (tehát a templomokat, színházakat, kaszárnyákat, vízvezetékeket, fürdőket, vásárcsarnokokat, városkapukat, őrtornyokat stb.) kőből vagy téglából építették, ugyanígy a hatalmi elit lakóépületeit, vagy elegyesen használták fel ezeket az anyagokat egyetlen épület falainak felhúzásakor. Néhol majorokban is építkeztek kőből, aminthogy ugyanez a történelmi háttér adott biztonságot azoknak, akik a téglafalakat rakták, ha csűröket, istállókat, kocsiszíneket stb. emeltek. Olykor még a cselédházak fala is tégla volt. A tégla szabványosított méretű építőanyag, iparszerű előállításának, a téglaégetésnek emlékei minden nagyobb település vagy major szomszédságában felfedezhetők. Az antikvitásban prosperált a kőbányászat is. A kő és a tégla kétezer év óta drága portéka, a kőfaragó és a kőműves mindenütt jól keres. A kisember számára azonban ez az építőkultúra szinte megfizethetetlen. A drágaság mindig értékorientáló a történelemben, még a szakiparosokat is kasztszerű csoportokba kényszerítette. A kőfaragó középkori céhébe sehol sem léphetett át a kőműves, ezt a mesterembert átjárhatatlan fal választotta el az ácstól stb. Bár az iparosok foglalkoztatottsága idővel növekedett, de az időtállóbb, értékesebb épületek falrakása mégis lassan haladt. A modern ipari civilizációt megelőzően minden nagyobb épületet presztízsberuházásként építettek meg, noha egy részük elemi igényeket szolgált. Akármint is értékelték az egyes házakat, végül a kő- és a téglaépületeket nélkülözhetetlen alkotásoknak tekintették mindenütt Európában. A mediterrán világból terjedt például az a divat, amelynek eredményeként a középkori Európában egyre több kőtornyot, kőfalat emeltek. Kezdetben csak a kereskedelmi útvonalak mentén terjedt a kőépítkezés. Akkoriban biztonságosnak remélt erősségekben védték életüket a főemberek, a kőfalakkal értékeket akartak menteni rablóktól, fosztogató zsiványoktól, kivált a magukhoz hasonlóktól. A kincseket osztályos társaik elől rejtegették, azon urak számára tették vagyontárgyaikat hozzáférhetetlenné, akik kalandra éhesen fosztogattak és jövedelemszerző foglalkozásként sosem vetették meg még az útonállási sem. Aki tehette, erődítménybe, fallal védett toronyba költözött, majd terjeszkedett, idővel várat épített. A kőmonstrumokat látva a kalmárok és iparosok is falakat vontak a városok köré. Mindenki védekezett, aki értékeket halmozott fel. A feladatot azonban maradék nélkül nem tudták háztartásaikban megszervezni. Vagyonuk tetemes hányada közösségük beruházásaként öltött testet. Minden város főterén építettek tehát két presztízsépítményt, egy templomot és persze egy városházát. A kegyúr és a polgár egyaránt hozzájárult adományaival az építkezések költségeihez. A templomépítkezés költségei - mondhatni - közteherként nehezedtek a városlakók életét meghatározó notabilitásokra, sőt még a kisemberekre is. A háttérben meghúzódó okok között a tulajdonképpeni probléma az volt, hogy a tehetős rétegekhez tartozók nem tudták jövedelmeiket maradéktalanul befektetni, ha tehát kiadták a pénzt, előszeretettel költötték a templomépítkezésekre. A középkori gazdagok úgy gondolták, hogy a templomépítés hasznos beruházás, amelyben a pénz megtérül, ha máshol nem - a túlvilágon. (Az antikvitásban ilyen épületek még államköltségen épültek.) A középkori templomok építkezései nemzedékeknek adtak kenyeret, munkaalkalmakban sosem volt hiány. A kőfaragók és a kőművesek az egyik munkahelyről a másikra vándoroltak. Ők 416