A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

HOFFMANN Tamás: A parasztház: a legrégibb és a legjobb (?)

TÖMÖRFALÚ ÉPÜLET Földfalak Kőfalak Tőzegfalak agyag tégla görgeteg és hasított kő, faragott kő döngölt fal vályog és égetett tégla gyűjtögetett és tördelt kő faragott (kocka)-kő. (Bedal, 1993

2 nyomán) A természet ajándékai A történteket közvetlenül befolyásolták a vaskor és a korai középkor között eltelt idő építkezési szokásai. Elsősorban Északnyugat-Európa lakóinak életfeltételei alakultak át. A tanyavilágból a parasztok - a feudális munkaszervezet révén - a terület nagyobb részén az ezredfordulóig falvakba költöztek. A 11-13. század között stabilizálódtak a falusi településviszonyok. Az akkor létrehozott épületállomány igazodott a tartós egyhelyben maradáshoz. Javult a házak statikája és az épület tömege nagyobb lett, terjedt a gerendavázas paticsépítkezés. Nemcsak a kontinens nyugati térfelén. Bár Kelet-Közép-Európában az újabb korszak csak a 12-14. század közötti építkezésekkel köszöntött be a jobbágyi rend bevezetése nyomán, de itt is falvak épültek és rendezett házsorok épületei adtak otthont a parasztoknak. Keleten az építészet forradalmára tovább kellett várni, de amikor az ipari társadalom fogyasztási szokásait tápláló energiák kezdték feltölteni az emberek mindennapjait, ez is bekövetkezett. Egy évezreddel ezelőtt Délkelet-Európában a parasztok mindenütt veremházakban (10-20 m

2 alapterületen) laktak. Gyakorta megesett, hogy télen, illetve nyáron másik putriban találtak otthonra. Azok a kollégáik, akik falakkal épült házacskákban laktak, de kis alapterületen, a férgek és a klíma anomáliái, nemkülönben a családi tűzhely égéstermékei miatt télen, illetve nyáron úgyszintén váltogatták lakóhelyüket. Nem kellett nomád pásztornak lenni ahhoz, hogy kétlaki életet éljenek. A parasztok is erre kényszerültek. Amikor a délkelet-európai parasztok kezdtek a veremházakból kiköltözni (a 13-19. század között), szintúgy kényszerpályára kerültek, ezáltal egyszersmind annak bizonyságát szolgáltatták, hogy a természet fogságából csak lassan, lépésről lépésre lehet elszakadni. Ritkán sikerült nekik. Ezenközben ők is rájöttek, hogy melyek a hagyományos építészeti kultúrát alkotó legfontosabb törvények. Kitapasztalták az anyagszerűség szabályait, amelyek eredetileg minden másnál felismerhetőbben jellemzik az architektúrát. Más a kőépítészet és másként kell dolgozni a fával. Más szabályok érvényesek, ha tölgyből ácsolják a házat és ismét mások, amikor fenyőgerendákat rónak össze. Akik történetesen fenntartják mindmáig a kő- vagy a faépítkezés hagyományait, akarvaakaratlan ragaszkodnak az íratlan szabályokhoz. A faépítészet Nyugat-, Észak- és Közép-Európa területén a modern ipari civilizációig meghatározta a települések képét és ennek hátterében látványosan alakította a tájat az erdőpusztítás. Az itt alkalmazott gerendaszerkezetek magasszintű építészeti tudásról árulkodnak. A fakonstrukciójú ácsolatokat alkotó emberek nemcsak kalyibákat, palotákat is tudtak építeni. Mindamellett azon voltak, hogy ezenközben mindinkább elhagyják a természettől kijelölt pályát. Végül is sikerült elrugaszkodniuk a földtől, jóllehet még mindig csak arra törekedtek, hogy mesterséges teret alkossanak. A célszerűség azonban nem minden! Meggondolásaikban szerepetjátszott a presztízs is. Mindezen tényezők együttesen azt eredményezték, hogy átalakítsák az épületek szerkezetét, változtassanak az építőanyagok alkalmazásán, módosítsák a házak belvilá408