A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

HOFFMANN Tamás: A parasztház: a legrégibb és a legjobb (?)

mesterségesen teremtett körülményeik átalakítására. Az eke és a fejősajtár mellett a középkor végéig arra már nem futotta erejükből, hogy többszintes házakat építsenek. Vastag falak, szűk lakóterek több mint hétezer éves bizonyítékok arról, hogy emeletes házakat tudtak építeni. Jericho, Catal Hölyük lakói féltették életüket, és vastagfalú tornyokban laktak. Ezt az épülettípust elterjesztették a Közel-Keleten, FehérAfrikában és a Mediterráneumban. Mintegy ötezer éve annak, hogy a mediterrán Európában tornyokat emeltek. A többszintes építkezés statikai tapasztalatait később a paloták, templomok építkezéseinél kamatoztatták. Az antik világban ezek már szokványos alkotások. A középkori toronyépítményekben vélték megőrizhetni a barbár klánfőnökök utódainak, a lovagoknak testi épségét. Amikor a nemes urak beköltöztek a városokba, szomszédaik; a rátarti kereskedők építettek többszintes lakóházakat. Ezeknek építési tapasztalatait vették át a tehetős parasztok vagy (Itáliában a városi eredetű) kertészek, szántóvetők akkor, amikor nem óhajtottak földszintes házban lakni, hanem - büszkén dicsekedve: milyen tehetősek? - emeletes lakóházakba költöztek. A középkor végén az emeletes parasztház megjelent az Alpoktól északra is. A vidék urbanizációjának kézzelfogható bizonyítéka lett az emeletes parasztház. Új életminőség keletkezett a kontinensen. Ez a rendszer Dél-Európában, majd Közép- és Nyugat-Európában terjedt el. Másrészt ezeket az épületeket azért is építették nagyobb alapterületen, mert multifunkciós házakban akartak élni. Lakóház, istálló, csűr stb. közös tető alatt állt. Erre a megoldásra nem a természet elleni védekezés készteti építőiket. Városokban felhalmozott tapasztalatok mondatják velük, hogy takarékoskodhatnak az építőanyaggal, ha öszszevonják és kisebb alapterületen, közös tető alatt falazzák fel a multifunkciós lakóházat. Ekkor azonban összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalú szaktudásra van szükségük, mint a földszintes házak, ólak, színek stb. építésekor. Az emeletes ház egy darab város a vidéken. Ha tehát az építőkultúra tényeit az emberek fogyasztási szokásainak megnyilvánulásaiként fogjuk fel, azt kell tapasztalnunk, hogy kezdetben az építtetők messzemenően alkalmazkodtak a környezethez, nem is tudtak elszakadni a biotóptól. Később, minél gazdagabbak lettek - anyagiakban és műszaki ismeretekben, annál jobban sikerült eltávolodniuk attól a határtól, amely az emberi élet feltételeit elválasztja az ember alkotásaitól. Javítottak épületeik statikáján, a teherbíró képesség és a tetszetősségre való törekvés találkozott egymással és testet öltött az épület jobb minőségű kivitelében. A folyamat a szaktudás színvonal-emelkedésének jegyében telt el. A földművesek házikóitól hosszú a sor azokhoz az emeletes lakóházakhoz, amelyeket tehetős parasztok építettek maguknak. A neolitikus kunyhókat lakóik barkácsolták, az elmúlt fél évezredben épült nagy tömegű parasztház kivitelezői viszont kőművesek, kőfaragók, épületasztalosok, ácsok és tetőfedők, ereszcsatornát készítő bádogosok voltak, tehát mindenféle szakiparos keze nyoma fedezhető fel az épületeken. Nincs még olyan költséges beruházás fogyasztási kultúránkban, mint az építkezés. Olyan kényszer ez, amely érvényesült a parasztok történetében is. Már a neolitikumban megvonták a biotóphoz alkalmazkodó építkezési szokásaink övezethatárait. Az emberek - házakat építve - hasznosították a környezetükben fellelhető nyersanyagokat. Az építőanyagot nem szállították (legalábbis nagyobb távolságról) az építkezésekhez. Ahol volt fájuk, gerendákat ácsoltak. Ahol a talajfelszínen köveket szedegettek össze vagy egy nagy vágatot készítve bányásztak, kőből építették a falakat. Ahol a leggyakoribb építőanyagból egyikhez sem jutottak hozzá, ott beérték földdel, sárból rakták a házak falát. Az építőanyagok regionális használatának övezethatárai alig 405