A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

HAJDÚ RÁFIS János: 20 éves a Mezőgazdasági Gépmúzeum Mezőkövesden

Az életemre ez utóbbi a jellemző. Ha nyiladozó értelmem hajnalán nekem valaki azt mondta volna, hogy neked egy nagyméretű, országos viszonylatban is egyedülálló mezőgazdaságtechnika-történeti szakmúzeumot kell majd létrehoznod, bizony képtelenségnek tartottam volna. Erre a feladatra én iskolai indíttatást nem kaptam, hiszen életkornak megfelelően nappali tagozaton csak 6 elemit végeztem. Később láttam meg, hogy az általam megélt „életiskola" szinte egyenesen erre a feladatra képezett ki. Népes családban, kisbirtokos paraszti gazdaságba születtem 1930-ban. Egész kicsiny gyermekkoromtól belém ivódott a természet, a föld szeretete, a sokirányú szorgalmas paraszti munka, az állatokkal, technikai eszközökkel való együttélés és bánásmód, a mindennapos munkavégzés, a minden javaival, lehetőségével gazdálkodni akaró ember szemlélete. Ezt a paraszti életutat világította meg előttem a két télen át végzett, 1948-ban befejezett Aranykalászos Gazdaképző iskola. Ezt követően jó iskolának bizonyult számomra a tényleges katonai szolgálat is, ahol 1951-1953 végéig aknakutató tűzszerészként az ország lőszermentesítésén dolgoztam. Itt ismerkedtem meg a finomabb műszaki szerkezetekkel, az életveszélyes feladatok elvégzéséhez szükséges előre nagyon átgondolt, erősen fegyelmezett munkavégzéssel, magatartással. A katonaság után „átképzős" végzettséggel teherautó-javító szakmában több mint két évtizeden át dolgoztam, ahol a nagyobb motorok, a gépjárműtechnika és a vasipar szerelmese lettem. Éveken át e területen művezető, minőségi ellenőr is voltam, ahol az emberekkel való bánásmódban is nagy tapasztalatokat szereztem. Életiskoláim eddigi szakasza szerintem már egy technikumi végzettséggel felért. Mindig szerettem olvasni, főleg a népi írók műveit. Érdekelt a történelem, a képzőművészet és az építészet. Nagyon szerettem a múzeumokba járni. Itt a néprajz, a technika-történet vonzott legjobban. Korán elhalt szüleim emléke is a múlt iránti fokozott érdeklődésemet és tiszteletemet váltotta ki. Közben rádöbbentem, milyen lényeges társadalmi változás zajlik körülöttünk. Az 1940-es évek végén megkezdődött az erőszakos kollektivizálással a hagyományos családi munkaerőre alapozott kisparaszti gazdálkodás felszámolása. Nagy ütemben szélesedett az ipari munkavállalás lehetősége és kényszere. Ezek hatására az 1950-es években megszűnt az addig oly jellemző és híres matyó népviselet. Az addig jobbára népi készítésű ruhadarabokat teljes mértékben a gyáripari konfekció termékei váltották fel. Ugyanígy nagy tömegben használaton kívülre kerültek a kisparaszti gazdálkodás kézi és állati igaerőre alapozott termelőeszközei, valamint a kisipari műhelyek berendezései, szerszámai. Mindez a folyamat kb. két évtized (19501970) alatt zajlott le. (Ma már láthatjuk, hogy e „fejlődéssel" párhuzamosan elindult a magyar nép lélekszámának tragikus kimenetelű csökkenése is.) A letűnt életforma tárgyi emlékeinek megőrzését múltunk családi-rokonságbeli relikviáinak mentésével kezdtem. A Kőrisfa u. 29. alatti szülői örökségű telekrészen 1968ban egy 35 m

2 alapterületű, szoba-konyha-kamra beosztású, „Matyó kisházat" építettem e tárgyak élethű elhelyezésére. Ugyané körből szedtem össze a mezőgazdasággal kapcsolatos munkavégzés kisebb-nagyobb eszközeit is. Az igazi gyűjtőmunkám azonban az erőgépek felkutatásával és megszerzésével kezdődött. 1971 decemberében vásároltam egy szalagfürésszel egybeépített, század elején készült, benzines lokomobilt. Előző gazdája egy mezőnyárádi Kozák Iván nevű, első világháborúból itt maradt orosz hadifogoly, kiváló gépészember, aki származására való tekintettel legálisan használhatta azt. 1972-ben 2, 1973-ban már 8 darab különböző „ősmotort", egyhengeres stabil vagy vontatható (lokomobil) felépítésű gépet gyűjtöttem be. Ezzel kezdetét vette a mai múze394