A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

FAZEKAS Csaba–GYULAI Éva: A katolikus egyház lemondása a tizedről 1848. március 18-án

ország iránt hozott áldozat közérdek-voltának elterjedését. 1848. március 6-án Kossuth hangot adott a robot és a tized megváltásával kapcsolatos konkrét terveinek, de még ekkor sincs nyoma a 18-i eseményeket előrevetítő momentumoknak.

66 Konkrétan például a lemondást elsőként megtevő pécsi káptalanról is tudjuk, hogy nemhogy korábban, de még március 18. után sem kommentálta érdemben e feudális járadékszolgáltatás megszűnését, a tizedről szintén „hazafias indulatokkal" lemondó nagyváradi kanonok ugyancsak a kényszerről és a decima megóvásának lehetetlenségéről írt.

67 Rövid kitérőként érdemes felidézni a. francia forradalom vonatkozó szakaszának (1789. augusztus 4. éjszakája) nagyon is kézenfekvő párhuzamát a magyarországi 1848. március 18-cal.

68 Ott ugyanis a zavargásoktól való megrettenés légkörében szintén egy nemesi küldött felszólítására tette meg az első lemondó nyilatkozatot - „miután egyes kollégáival konzultált" (!) - La Faré, Nancy püspöke, példáját nagyon sokan követték, meglehetősen patetikus hangvételű hazafias beszédekkel. Különbség a magyarországi 48as helyzethez képest, hogy itt nem szövegezték meg azonnal a lemondás nyomán keletkezett törvényjavaslatokat, így mire azokat a következő egy hét folyamán végső formába öntötték, az egyháznak volt lehetősége tompítani a határozaton.

69 Hasonlóság viszont, hogy „az augusztus 4-i áldozatokat inkább a pillanat hatására tett engedménynek kell tekintenünk, mintsem a paraszti követelések önkéntes kielégítésének."

70 Összességében tehát az egyháziak tizedről történt lemondását nem önkéntes gesztusként vagy reális helyzet- és érdekfelismerésen alapuló kompromisszumként értékeljük^ (Amennyiben persze a legfőbb társadalmi érdeknek az úrbéri viszonyoktól való megszabadulást tekintjük - az egyház saját érdeke ugyanis egyértelműen az volt, hogy minél zökkenőmentesebben kerüljön ki a forradalmi átalakulásból.) Elismerjük ugyanakkor, hogy az egyház március 18-i magatartása „történeti vagy politikai szempontból erényül vagy bűnül egyaránt kevéssé róható fel".

72 A káptalani követek illetve a néhány püspök másik politikai oldallal való megegyezési hajlandósága aligha ítélhető meg, elsősorban azért, mert kompromisszumkészségüket e politikai kérdésben elemezni egyszerűen nem lehet. Elsősorban azért, mert az egyház nem volt abban a helyzetben, hogy kompromisszumot kössön, egy olyan kérdés eldöntéséhez adta hozzájárulását, melynek lényegét befolyásolni nem állt módjában. A lemondás megtörténtében a központi szerepet az aktuális események nyomasztó súlyának, illetve az egyházat egy súlyosabb helyzettől való megóvás szándékának tulajdoníthatjuk. Ami a lemondás önkéntességét illeti: formailag az egyháziak önként tették lemondó nyilatkozatukat, tartalmilag azonban egyértelmű, hogy külső tényezők befolyására cselekedtek. Előbbi szempontból tehát helytelen volna az a megfogalmazás, hogy az egyházat megfosztották a dézsmától (hiszen a lemondás nyilvánosan történt), utóbbi szempontból pedig az, hogy a papok az alsó és felső táblán lemondtak arról (hiszen tartalmilag nyilván nem értettek vele egyet). így, ha már röviden kell definiálnunk a kérdést, azt mondhatjuk, hogy az egyházat inkább lemondatták tizeddel kapcsolatos jogainak gyakorlásáról. (Csak a stiláris példa kedvéért: 66

Klöm. XI. 616. 67 Csizmadia, 1969. 125. 118.jegyz.; Varga, 1971. 156., 117.jegyz. 68 L. pl. Hőké, 1886. 426.; Csizmadia, 1969. 120. stb. 69 A vonatkozó forrásokat ld.: Hahner Péter: A nagy francia forradalom dokumentumai. Bp., 1999. (Osiris tankönyvek) 74-84. 70 Soboul, Albert: A francia forradalom története, 1789-1799. Bp., 1989. 113. 71 Ezt az állaspontot képviseli: Sarnyai, 2000.; ld. még: Uő: A katolikus papság és a politika: 1848 tavaszán. In: Vigília, 1998. 10. sz. 740-745. 72 Uo. 740. 178