A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

FAZEKAS Csaba–GYULAI Éva: A katolikus egyház lemondása a tizedről 1848. március 18-án

szükség. (Itt említjük meg, hogy a liberális törvényhozók az 1848/13. te. bevezetésében törvénybe is iktatták az egyház kárpótlás nélküli lemondását és „a haza oltárára letett áldozatot örök emlékezetnek okáért".

54

) Az azonban kétségtelen, hogy a lemondásukat bejelentő egyháziakat tettükért elszámoltatták és önvizsgálatra késztették az egyház illetékes fórumai előtt.

55 Összességében az egyháziak tizedről való lemondásának kiváltó okai között kizárólagosjelleggel a körülmények nyomasztó súlyát kell kiemelnünk. Ilyen körülménynek kell tekintenünk mindenekelőtt a bécsi, majd a pesti forradalom kitörése után Pozsonyban uralkodó hangulatot, melyet alapjaiban határozott meg a parasztfelkeléstől való, sokak által dokumentált félelem,

56 így a zavargások gyors megelőzésének politikai szándéka is. (Ezt Kossuth és Deák is világosan fogalmazta meg például március 25-én, amikor arra mutattak rá, hogy az engedmények csak egy részének visszavonása is lángba boríthatják az országot.

57

) Amennyire a világi birtokosokat a birtokaik jövedelmével kapcsolatos félelem, úgy az egyházat a szekularizációtól való félelem nyomasztotta. Ezt, mint második fontos körülményt azért is kell kiemelnünk, mert a kortársak tudósításai szerint az egyházi birtokok kisajátításának lehetősége „benne volt a levegőben", ezért az „előre menekülés", a „kisebbik rossz" választása nemcsak logikusnak, de egyedül lehetséges útnak is látszott. (így az egyháznak jó lehetősége adódott, hogy a további társadalmi-politikai szerepvállalásához erkölcsi érveket szerezzen.) Hihetően hangzik például a tizedről lemondó püspökökre vonatkozó szemtanú megjegyzés, miszerint látszott rajtuk a fájdalom „a jövedelmök nagy részétől való megválás miatt, melyet a rémület a forradalom szellemétől csikart ki".

58 Nemcsak egyháziak, hanem világiak is bizonyosak voltak a robot és dézsma megszüntetése miatt várható káoszban, és az egyházi birtokok előbbutóbb bekövetkező elvételében,

59 ami pedig a püspököket illeti, az 1848 márciusi egyébként alaptalan - félelmük az év folyamán tovább erősödött.

60 A harmadik fontos 54 Márkus Dezső (szerk.): Magyar Törvénytár. 1836-1848. évi törvényezikkek. Bp., 1896. [továbbiakban: MT. (...)-év szerint] 236. 55 Erről beszámol: Fogarassy (1999) 54.; illetve közvetve Scitovszky is a II. sz. dokumentumban. 56 A március 14-18. körüli tömeglélektani tényezőkre vonatkozó dokumentumok összegyűjtését és részletes ismertetésételvégezte: Varga, 1971. 145-188.; vö. még: Szabó(l976); Orosz, 1998. 80. stb. Különösen sokat nyomott a latban Petőfi: Dicsőséges nagyurak c. versének népítéletekkel való fenyegetése és az általa vezetett 40 ezres paraszthadról szóló rémhír. L. még erről: Margócsy István (szerk.): Petőfi Sándor. Bp., 1998. (Magyar Szabadelvűek) 106-108., 148. stb. 57 Idézi pl. Márki, 1898. 43. stb. 58 Lónyay-napló (1896) 48-49. A püspökök lemondását a „változások várható következményeitől való megrettenésként" írja le még: Csizmadia Andor. Az állam és az egyház kapcsolatai 1848^49-ben. In: Világosság, 1981.499-510., 501. Vö. 31. jegyzet. 59 L. erről pl. Andics, 1952. 47-^8. stb. 60 A birtokosok tulajdonjogát fenyegető légkört tapasztalt Bécsben a pápai nuncius is, ld.: Balázs Péter. Viale Prelá bécsi pápai nuncius jelentései az 1848. évi magyar forradalomról. In: Levéltári Közlemények, 1974. 3-30., 6-7. A tizedről ünnepélyesen lemondó főpapok egyike, Rimely Mihály főapát például úgy vélte, hogy a március 18-i döntés csak a reformerek első lépése volt, melyet logikusan követ a még meglévő vagyontárgyak kisajátítása, „mivel a világ nyughatatlansága nem elégült ki a püspökök dézsmáinak elvételével, az a klérus jószágaira vágyódott!" Fazekas, 2000. Az év folyamán kimutatható félelmek abból is kitűnnek mint Girk György kalocsai vikárius a Bécsben tartózkodó érsekének, Nádasdy Ferencnek jelentette, hogy a püspöki kar 1848. július 3-4-én tárgyalt Eötvös József miniszterrel, ekkor a püspökök felajánlották, hogy lemondanak a tizedkárpótlásról, ha az egyház javait megtarthatja és alapjait változatlan formában visszakapja. Erről épp Eötvös beszélte le őket, mert ha lemondanak a kárpótlásról, az szekularizációt vonhat maga után. Pál, 1914. 61. Eötvös és a püspöki kar 1848 nyári megbeszéléseiről ld. még: Hajdú János: Eötvös József báró első minisztersége (1848). Bp., 1933. 66-68. A szekularizációtól való félelem alaptalanságát tartalmasán kimutatta: Csorba László: A vallásalap Jogi természete". Bp., 1999. (Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai, 2.) (továbbiakban: Csorba, 1999.) 53-54. 176