A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

FAZEKAS Csaba–GYULAI Éva: A katolikus egyház lemondása a tizedről 1848. március 18-án

(vasárnapra), az ünnepélyes szentmise utáni megbeszélésre halasztották. A későbbiek ismeretében nyugodtan feltételezhetjük, hogy ez a stratégia nem a tizedről való általános és önkéntes lemondás deklarálását jelentette volna, sokkal inkább a megakadályozására teendő lépéseket, vagy legalábbis a kárpótlás kérdésében előnyösebb szövegezés elérését illetőleg a fenntartásaik nyomatékosítását. 18-án tehát a feszült hírek hatására nem fejt­hettek ki semmilyen ellenállást, nem sokkal később azonban a püspökök ezt egyértelmű­en megpróbálták. Az sem mondható, hogy a felső klérus az országgyűlés nyilvánossága előtt egységesen állt volna ki önkéntes lemondásával. Érdemes felidézni például Ocskay Antal kassai püspök március 21-én tett nyilatkozatát. A hitelintézeti törvény tárgyalása­kor tiltakozott, hogy a forrásként megjelölt alapítványok egy része a római katolikus egyházat is érintette volna, majd így folytatta: „Egyébiránt el nem mulaszthatom ez al­kalommal kijelenteni, hogy a múlt napokban gyengélkedő egészségem miatt e teremben meg nem jelenhetvén, a köztanácskozásokban részt nem vehettem, mely ha lehetséges lett volna, az úrbér- és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok (robot), dézsma és pénzbeli fizetések s papi tized megszüntetése tárgyában felterjesztett törvényjavaslatokhoz szavazatommal nem járultam volna." 40 Érdemes ezek után - mintegy az alábbi dokumentumközléseket bevezetve - az egyház véleményét röviden összefoglalni, vagyis azt, hogy hogyan és miért mondtak le a tizedről, illetve hogyan értékelték saját március 18-i cselekedetüket. Álláspontunk szerint a tized-törvény vitájában tanúsított egyházi álláspont értékelésekor meg kell különböztet­ni az egyháziak által a nyilvánosság előtt (beszédekben illetve sajtótermékekben) illetve az attól elzárt fórumokon (pl. hivatali használatra vagy magánfeljegyzésként) megfogal­mazott argumentumokat. Előbbiekben ugyanis - érthetően - előtérbe kerülnek az ön­kéntes lemondással illetve az áldozathozatallal kapcsolatos elemek, utóbbiakban ezeket jószerével egyáltalán nem említették. 41 A március 18-i beszédeikben a kanonokok nem fukarkodtak a hazafias szónoki fogásokkal. A már említett Forgách Antal azért szavazott a dézsma elengedésére, mert ezzel „elnyomott milliók könnyeit törli le", Mericzay Antal váci kanonok pedig „a hon boldogságáról és milliók javáról" lévén szó, kötelességének nevezte, hogy lemondjon. 42 Az egyházi sajtóban is 1848 őszéig mindenképp a tizedről való önkéntes lemondás, hazafias áldozatvállalás a meghatározó elemek. 43 Az egyik legalapvetőbb forrásként gyakran hivatkoznak a tavaszi püspökkari konferenciák tárgya­lásainak Fogarassy Mihály c. püspök által formába öntött emlékiratának megfogalmazá­39 Hám-emlékiratok (1999) 141. 40 Főrendi napló, 1848.357. 41 Megjegyzés: Ami a történeti irodalmat illeti, az egyház álláspontjának védelmezői érveiket elsősor­ban az előbbiekre alapozzák, Andics Erzsébet pedig az utóbbiakat dimenzionálta túl. 42 Zeller, 1894. 55. Mericzay egyébként - Daróczy Zsigmonddal együtt - vélhetően ezért kapta Vachot Imrétől azt a minősítést, hogy „legtöbb ésszel és jó akarattal" rendelkeztek. A legtöbb káptalan követét azon­ban szürke egyéniségnek vagy közepes képességű politikusnak nevezte, négyüket pedig - köztük az említett Máriássy Gábort - úgy minősített, hogy „legpaposabb modorban, s hosszas üres beszédekkel, jezsuitái szofiz­mákkal védték a konzervatív ügyet", a káptalani követek felszólalásait pedig általában „hosszas unalmas böjti prédikációknak" minősítette. V.fachotJ I.fmre]: Az utósó pozsoni országgyűlés legtöbb tagjának rövid jellem­zése. In: Uő (szerk.): Országgyűlési emlék. Politikai, történeti és szépirodalmi almanach. Budapest, 1848. 45­57., 53. 43 L. pl.: „Nem ugyan fölpanaszolva, mert ez tőlünk távol van, de sőt, ha szabad dicsekedve emléke­zünk azon áldozatra, miszerint legújabban az egyházi jövedelemnek azon neme, melynek valóban nemes és magasztos célt szolgált alapul, a tized, az egyháziak szabad ajánlásával, a haza oltárára tétetett. Az egyházi jövedelemnek ezen nemén mi serdült korunktól fogva kiváló kegyelettel, vonzalommal és lelkünk, meggyőző­désünk teljes erejével csüggtünk, mert hiszen főképp e jövedelemág származott isteni rendeletből". Udvardy Ignác: Baj és ír. III. In: Religio és Nevelés, 1848. 1. 41. sz. (május 25.) 351-353. 173

Next

/
Thumbnails
Contents