A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39. (2000)

VERES László: Az iparfejlődés tendenciái Miskolcon a 18.században

Ez a szám azonban irreális. Az 1754. évi miskolci és mindszenti közös céh alapítását nem tekinthetjük új céhállításnak. Az 1722. évi kovács-, majd az 1736. évi bodnár- és az 1749. évi pékcéh alapítása Szendrei János, Miskolc monográfiájának írója bizonytalan adatközlésére épül. Ezeket figyelembe véve a 16-19. században 17 céh működését tudjuk bizonyítani az alapító okiratok, jegyzőkönyvek és a statútumok segítségével. Tehát a 17 céh közül három 16. századi, négy 17. századi, hat 18. századi és négy 19. századi alapítású. A legtöbb céh korszakunkban, a 18. században jött létre az azonos foglalkozásokat magába tömörítve.

12 A 16. századi céhek privilégiumait, e fontos dokumentumokat a mindenkori uralkodók adták ki szignójukkal hitelesítve. Meg kell jegyeznünk, hogy a szabócéh privilégiuma ugyan 1531-ben lett kibocsátva Pemfflinger Sebestyén borsodi főispán és diósgyőri várnagy által, de I. Ferdinánd csak 1550-ben erősítette azt meg. A 17. századi céhek már nem királyi privilégium szerzésével jöttek létre és működtek. Ezek többnyire Kassa királyi várostól szereztek szabadalmat és a kassai céhek szabályzatát használva működtek. Ez a tendencia a 18. század elején is folytatódott, de a jelentősebb céhek igyekeztek királyi megerősítésre szert tenni. A 18. századi miskolci céhek életét - mint ez országosan jellemző volt - mintegy 50 törvény és rendelet szabályozta, melyekhez igazítani kellett a céhek életét. Ezek közül az egyik legjelentősebb volt az 1761. évi céhtörvény, amely előírta a jövőben uralkodó által hitelesített, kibocsátott alapítólevél bevezetését és az egységes tartalmú céhszabályzatok előírásainak betartását. A törvény megszületése előtt Borsod vármegye is bekérette a céhek iratait, hogy általános képet alkothasson az iparszervezetekről. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a céhek többsége semmiféle alapítólevéllel nem rendelkezik. A tanúvallomások szerint ezek elvesztek vagy megsemmisültek, vagy soha nem léteztek. Az elmondottak figyelembevételével érthető az, hogy az 1770. évi miskolci iparosösszeírás szerint nagyon kevés volt a céhek száma. Az új céhlevelek megszerzése nem kis anyagi terhet jelentett az iparűzők számára. így csak a legnagyobb létszámú és leggazdagabb iparos szervezetek tudták kiváltani a privilégiumot. Ezek között találjuk 1770-ben a szabókat (beleértve a szabó foglalkozás különféle fajtáit), a szűcsöket, a vargákat, a szűrcsapókat, a csizmadiákat és a fazekasokat. Ha hozzájuk számítjuk a mészárosokat - akik már korábban, 1754-ben megszerezték az uralkodó által szentesített céhlevelet -, az 1770 utáni és 19. század eleji céhalapításokat, akkor valóban egyezik a miskolci céhek száma az Eperjessy Géza által említett ipartestületek számával. Azonban ha csak az 1761. évi céhtörvény utáni állapotot vennénk figyelembe, akkor nem vennénk tudomást olyan híres miskolci céhekről, amelyek ha nem is uralkodó által hitelesített dokumentumokkal rendelkeztek, de mégis a kor szokásainak megfelelően szereztek maguknak szabályzatot és tevékenységükkel maradandó nyomot hagytak Miskolc ipartörténetében.

13 A manufakturális iparfejlődés jellemzői Miskolc Észak-Magyarország kézművesipari központja volt. Ezt a sajátosságát a város egészen a 19. század végéig megőrizte. A 18. század végén történtek ugyan kísérletek a kézművesipari keretek szétfeszítésére, de ezek megfelelő nagyságú tőke hiányában rövid életűnek bizonyultak és valóban csak kísérletnek minősíthetők. A szolgabírói jelentések szerint az 1790-es években egy-egy késkészítő, fehérbőr-kidolgozó, szappan12 B.-A.-Z. m. Lt. IV. B. 501/A. 27. k. 332-339. 13 B.-A.-Z. m. Lt. IV. A. 501/B. IX. 1, 9, 19. 158