A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

HOFFMANN Tamás: Cserépedények (Néhány példa Európából)

ólomoxidot használtak, mert rájöttek, hogy ez az anyag üvegszerű, csillogó felülettel vonja be az edény falát és a vizet sem engedi át. A készítőket eredetileg nem a megtévesztés szándéka vezette. (Később az ólomoxiddal dolgozó fazekasokon - néhány évi munka nyomán - mérgezési tünetek jelentkeztek, hallucináció, szörnyű álmok, testsúlycsökkenés gyakorta társult légúti megbetegedésekkel.) A mázzal bevont edények egy részét magas hőfokra (1200 °C) felfűtött kemencében égették ki. A technológiát a Közel-Keleten, nemkülönben Kínában találták ki. Végeredményben Ázsia két nagy civilizációs övezetében állítottak elő ólommázas edényeket. Ezeket eredetileg már eleve nem a konyhai használatra szánták. Ritka, drága díszkerámia valamennyi archeológiai lelet, némely darabjuk a kultikus tárgyak közé sorolható. A velük kapcsolatos újítás részint az i. e. 3-1, részint az i. sz. 3-5. századra datálható. Mindkét központból eljutott a technika Európába. A görögök után a rómaiak ismerték meg. Ugyanakkor a népvándorlás kori törzsek sehol sem sajátították el a mázas edény előállításának ismereteit (a magyarok sem). Az edényeket (kis tételekben) a karavánkereskedelem a selyemúton szállította Európába. Ezt a terméket az ókorban és az utána következő sötét századokban importálni kellett Közép- és Nyugat-Európába, mert sehol sem tudták előállítani azt a klánokban elért műszaki színvonalon. Az Atlanti-óceán partjai mentén navigáló hajók és az Alpok hágóin átjutó öszvérkaravánok terhét egészítették ki a mázas cserépedények, az akkor még barbár kontinens előkelőinek Délnyugat- és Délkelet-ázsiai és mediterrán árut szállítottak. A mázas cserépedény az agrárcivilizációkban lehetséges iparűzés csúcsteljesítménye. Még az antik városi ipar sem állította elő ezt az edényminőséget. Dél-Európába a Földközi-tengeren át hajóikon kereskedők szállították. Az importnak keletje volt a görög-római antikvitásban. Ezenközben a fordulat történetünkben elkerülhetetlen módon bekövetkezett. Annak ellenére, hogy Ciprus és Kréta szigetén az i. e. I. évezredben művészi kivitelű, mesteremberektől formált egyedi darabokat (dekoratív mintákkal és alakos ábrázolásokkal, mitológiai jeleneteket ábrázoló tálakat, kancsókat és ivóedényeket) készítettek és ezeknek egy részét exportálták, de a mázas kerámia készítésének technológiáját ekkor még nem ismerték. A feltételek azonban hovatovább adva voltak. Az iparos működése ugyanis elképzelhetetlen kereskedelmi forgalom nélkül. Mindazonáltal a mázas edények kereslete a Mediterrán-medence keleti öblében egyelőre váratott magára. A mindennapi igényeket kielégítő kerámiák mellett csak igényesen formált, ám mázatlan edényeket állítottak elő, és ezeknek minden darabja szokatlanul nagy munkaráfordítással készült, ezért jelentős értéket képviselt, talán pénz funkciójuk volt - ahogyan ez valamennyi kibontakozó civilizációban bármely kontinensen szokásos lett. A különbség mégis felfedezhető. Például a Közel-Keleten csak akkor kezdték el a művészileg igényes díszkerámia előállítását, amikor már évszázadok óta zavartalanul folyt a köznapi használatú edények sorozatgyártása. A Tigris-Eufrátesz melléki civilizáció - két évezreddel korábban virágzó - Ur városában talált agyagbögrék jó bizonyítékot szolgáltatnak a mondottakra. A bögrékből a közkutakból merített vizet itták és utána akár el is dobták őket (legalábbis a cserépréteg olyan vastag, hogy másra nem lehet gondolni). Az eljárás napjaink műanyag poharainak használatára emlékeztet. Ezzel szemben azok a mesterek, akiket a gazdagon díszített és művészi ábrákkal komponált felületű görög vázák és tálak alkotóinak tekinthetünk, különféle mondák eseményeit örökítették meg. Kérdéses, hogy egyáltalán használták-e alkotásaikat, ezeket a remekműveket? Hogy készítésük idején megkülönböztetett módon értékeseknek tekintették őket, az biztos. Aminthogy a prekolumbián alakos kerámiakészítményeket is. Az amerikai prekolumbián kerámia jó részét Peruban és Mexikóban állami műhelyekben ál707