A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

IGAZ Mária: Gyermeklakodalom

A libalegelő szélén volt a bokros terület, meg a nagy akácfa, ami köré jól el is lehetett bújni, amikor kitervezték, hogy eljátsszák a nemrég látott lakodalmat. Anyjuk nem szerette, ha nagy játszásról hallott, mert a libák ilyenkor könnyen őrizetlenül maradtak. Ezért titokban készülődtek otthon is. „Addig-addig somfordáltunk, míg ki tudtuk szedni a sifonból, kicsentük" az ünneplő függönyt, a fejkendőket, régi kalapot, amiket pokrócba csavarva, eldugva vittek ki. Ponyvát (madzagos vászon abroszt), vizet, meg korsót kaptak kérésre, de ennivaló nem járt egy délutánra. Megbeszélték aztán kint, hogy ki lesz a menyasszony: a legkisebb lány, ki a vőlegény: a legidősebb lány, a pap meg a legmagasabb lány. Aztán elkezdték az öltözetet készíteni. A menyasszonyi koszorút nagyon szép virágokból fonták, minden kislány tudott ilyet csinálni. A függönyt rákötötték fátyolnak a koszorúra. A vőlegénynek „ragadós" bojtorján virágból gombokat raktak a ruhájára, hogy férfias legyen, szép lila volt azoknak a közepe. „Jól kicikisd magad" mondták, hogy cifrák legyenek. A pap fejére kifordított süveget tettek, vállára kötötték a ponyvát palástnak. Most már a násznép elindult a fiatalokkal a templomba, a nagy fa felé, dalolva, hogy „Este vitték a menyasszony ágyát..." A református pap maga elé állította a párt, akik egymás kezét fogták. Mondták, ahogy hallották és ahogy tudták. „Szereted-e a melletted álló Gizit?" „Holtomiglan, holtáiglan hűséges leszek!" „De hát nem volt betanítva, közbe félig elnevettük, bohóckodtunk, aztán elkezdtük elölről, mint afféle gyermekek." Vonultak ismét, a nyoszolyólányok meg vitték a „sátrat"; felemelve a gallyakra kötött lepedőt. Zenéltek is a fésűre húzott Franck-kávés selyempapírral, meg a cirokseprőből kihúzgált szálakból vagdalt hegedűvel. Dalolva értek a „lányosháznak" kinevezett bokorhoz, ahol páros csárdást táncoltak, arra, hogy „Ez a kislány akkor sír..." Aztán terítettek a pokróc-vászonnal a földre, rá keserűlapuból tányérokat raktak, ezekre „pogácsát", a „gyűrűfű" (másképp papsajt) apró kerek termését, ami mellé finom napraforgómagot tálaltak. Ezeket rágcsálták, „úgy csináltunk, mintha nagyokat ennénk." A menyasszony búcsúztatása következett, az anyjától. „Bíróné asszonyság, nyissa ki ajtaját..." énekelték, „Jaj, elviszik a gyermekemet!" kiabálták, „Utánoztuk a hangos siratást együtt". A „fiús háznál" a bokrok között az „ángyikák" levették a menyasszony fejéről a koszorút, piros kendőt kötöttek helyébe és kivezették, hogy megtáncoltassák. Egyszer csak elrabolta a vőlegény, a bokorban táncoltatta és csak valami váltságdíjért adta ki. Végül a fiatal párt magára kellett hagyni. Ez volt a mulatság: a sátor alá, vagy a bokorba bújtak, „de valahogy szégyenkeztek is közbe, nem akartak lefeküdni, csak nevetgéltek". A fiúk, akik eddig az árokból vesszőkkel, csalánnal csapkodták a lányokat, ahogy észrevették a párt, kiabálni kezdtek, hogy „Na nézd mán, ez a jány férhez akar menni! Nem akarsz vele aludni, meg ilyeneket". De ilyenkor már a gúnár elindította a libákat hazafelé, ő jelezte a pontos időt, amikor mindenkinek haza kell menni. 1233