A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

BALASSA Iván: A gabona kézi vetése Magyarországon

ÖSSZEGZÉS Az utóbbi évtizedekben a magyar földművelés néprajzi kutatása fellendült. Ezt nemcsak a kitűnő kérdőívek és a segítségükkel összegyűjtött írásos, fényképes és filmmel megörökített hatalmas adatmennyiség bizonyítja, hanem a helyi monográfiák egész sora. A feldolgozás lehetőségét két jelentős vállalkozás is elősegíti. Az egyik a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Munkaeszköz-történeti Archívuma, mely a múzeumok tárgyi és a könyvtárak ábrázolásos adatait dolgozza fel a régészeti koroktól a 20. századig. A másik a Magyar Néprajzi Atlasz, mely egyes lapjain a 19-20. század fordulóján a földművelés és a velük végzett munka földrajzi elterjedését ábrázolja. Számos táji összefoglalást találunk a falvakról szóló monográfiákban, melyek különösen 1965-1985 között nagy számban jelentek meg. Külön meg kell említenem azokat a könyv alakú összefoglalásokat, melyek egy-egy termeivény (pl. kukorica, krumpli, olajos magvak stb.), illetve egy munkaeszköz és a vele végzett munka menetét (pl. eke-szántás, aratás, cséplés, nyomtatás stb.) történeti-néprajzi források bevonásával igyekeztek feltárni. Ha ehhez még a különböző bibliográfiák segítségét is hozzáadom, akkor kitetszik az az alap, melyen a magyar földművelés néprajzi kutatása jelentős eredményeket ért el. A feltárás és értékelés azonban korántsem egyenletes. A gabonatermelésben a betakarítás, a szemnyerés, elraktározás munkáját jól ismerjük, de eddig kevesen foglalkoztak a vetéssel, amit talán azzal is lehet magyarázni, hogy ehhez a múltban nem sok munkaeszköz, tárgyi anyag kapcsolódott. Annál több a nyelvi, a szellemi, a hithez és babonához köthető elem. Sok mondás, nyelvi fordulat, hasonlat gyökerezik ebben a munkában, melyet a Biblia is sokszor használ és a prédikációkon keresztül eljutott mindez nemcsak a parasztsághoz, hanem a magasabb osztályokhoz is. A fentiekben néhány, a gabona-, elsősorban a búzavetéssel kapcsolatos kérdést próbáltam megvilágítani, azért elsősorban a búzára figyeltem, mert a Kárpát-medence magyarságánál ez a legfontosabb termény, mely különösen a múltban a legnagyobb területet foglalta el, nemcsak a termelésben, hanem a hagyományokban is. Az őszi és a tavaszi vetés időpontjának meghatározása rendkívül fontos, hiszen nagymértékben befolyásolja a betakarítandó mennyiséget és annak minőségét. Ezért figyelték különösképpen a Hold és a csillagok járását, és az ebből levont következtetések sok keleti és nyugati hagyományt őriztek meg. A 16. századtól kezdve a naptárak tanácsai, a csíziók, egyes szentek napjai éppen úgy segítettek a legalkalmatosabb vetésnap kiválasztásában, mint a hiedelmek, babonák, varázslatok vagy éppen természeti megfigyelések és a helyi időjárásból leszűrt tapasztalatok. A hét egyes napjait eredményesnek, másokat pedig éppen károsnak tartottak a vetőmag földbejuttatása szempontjából. A magyar mezőgazdaságban a föld területét a rajta végzett munkával mérték. Pl. öt kaszás rét, három kapás szőlő, még a középkorban öt eke szántóföld vagyis annyi, amit meghatározott idő alatt el lehetett végezni. A szántóföldet a középkor végétől kezdve a belevethető mag mennyiségével határozták meg, és ez a hivatalos számítás mellett a paraszti gyakorlatban a legutóbbi ideig megmaradt; a meghatározásban a szükséges búzavetőmagot tekintették mindenkor döntőnek. A mérő szántóföldben 16-23 árt, a köböl 21-58 árt tett ki, a különbözőségek abból adódtak, hogy az űrmértékek nemcsak országrészenként, hanem nagyobb piacú városonként változtak. Később ezeket igyekeztek egységesíteni, a földterületeket pedig hosszanti mértékekkel rögzíteni. A meghatározott szántóföldegységbe bevetett búzamennyiséget az egyes történeti korszakokban, különböző tájakon nehéz meghatározni. Úgy látszik azonban, hogy a mennyiség, ha lassan is, de csökkent, az egyes történeti források még táji különbségeket is rögzítettek. Pl. a 18. század végén Dunántúlon, mintha többet vetettek volna, mint a 1051