A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

BALASSA Iván: A gabona kézi vetése Magyarországon

Alávetés -felülvetés alávetés az a vetési mód, amikor a magot a felszántatlan földre vetik, majd beleszántják, ezt esetleg elboronálják". Megfelelője: alulvetés, levetés (ÚMTsz). - Fölülvetés esetén a szántásra szórják a magot és elboronálják. - A kettő keverékét felesvetésnek, félmagos vetésnek mondják, amikor a szántatlan talajra szórt gabonát ekével leforgatják, majd erre a tartalékolt vetőmag kisebb részét rászórják és beboronálják. Az alávetés jelentőségét magam sem értékeltem kellő módon (Balassa Iván 1973. 472^-82), most újraolvasva a szántással foglalkozó fejezetet, úgy látom, hogy az „Egy szántás, egy kenyér, két szántás két kenyér, három szántás három kenyér" bűvöletébe estem és figyelmemet a többszöri szántásra összpontosítottam. Mulasztásomat az mentheti, hogy könyvemben a vetés kérdésével nem foglalkoztam, mert különben feltűnt volna Györffy István (1942. 168-169): „Vetni nálunk néha tarlóra is szoktak. Ez esetben a földet utólag szántják fel s boronálásra nincs szükség. Régebben - amikor a faekével sekélyen szántottak - ez a vetésmód jobban el volt terjedve. Ma apró magot csak felszántott földbe vetnek". Pócs Éva (1974. 40-48) éppen Szolnok megyében vizsgálta az alávetés kérdését, melynek eredményeit 1962-ben fogalmazta meg; a 73 község és város közül 49-ből rendelkezett adatokkal, részben maga végzett gyűjtés eredményeit használta, részben kérdőíve adatait. Mindezekből kiderült, hogy a 19-20. század fordulóján a nagybirtokok és a tehetősebb gazdák kivételével Szolnok megyében egy szántásba vetettek. Alapos elemzés után a következő megállapításra jutott: „Az alávetés fogalma egész Szolnok megyében ismert. Néhány helyen a kézi vetés majdnem kizárólagos formájaként tartják számon... A múltra vonatkozóan szinte az egész megyére érvényesen megállapítható, hogy az alávetés régen általános, vagy legalábbis a mainál és a ma bevallottnál sokkal általánosabban elterjedt módszer volt" (47). Ezzel a tanulmányával Pócs Éva egy elhanyagolt és fontos kutatási területre hívta fel a figyelmet. A történeti forrásokban az alávetés megjelölést csak elvétve találjuk, de feltételezésem szerint az „egyszeri szántás" megjelölés többsége ezt a módot jelölheti. Lippay János (1662/1721. 44) a következőket ajánlja: „Az fövenyes földeket előbb bé vetni kell és az után forgatni, és egy kevéssé boronálni, hogy csak igyenes legyen". Gaál László (1978. 131) számos forrás áttekintése eredményeként történeti vonatkozásban a vetés kettősségét megállapította: „...a vetést természetesen mindenütt szórva végezték, vagy úgy, hogy a magot a szántás előtt szórták el és azután sekélyen alászántották, vagy úgy, hogy előbb szántottak, és a nyers szántás friss porhanyós hantjaira szórták a magot, amelyet végül is könnyű tövis boronával 'húzattak' be". Érdemes bevonni a vizsgálódásba többek közt a kalendáriumok hónapábrázolásának képeit. Toneki János Kalendáriumában (1641) az abroszból vető ember a bakhátas földre vet, amit a szántó mindjárt beleforgat (Széchenyi Könyvtár RMK I. 710). A Trencséni Kalendáriumban (Uo. II. 758.a) a vető a fel nem szántott földre szórja a magot, az előtérben pedig már szántás látszik (1651). 1662-ben egy felvidéki földműves meghasogatja a talajt, melybe egy másik elveti a magot. A föld láthatóan nincs felszántva (Magyar Művelődéstörténet 3. 165). Comenius, Á. J. egy 1675. évi kiadásán pontosan megállapítható, hogy a vető a tarlóra (ugarra) szórja a magot, amit egy másik azonnal leszánt. A vetőmagot tartalmazó két zsák a szántás és a sima föld szélén helyezkedik el (Balassa Iván 1978. 123). Mindebből az is látszik, hogy a metszetek, rajzok készítői, akik aligha sokat értettek a földműveléshez, ezt a vetésmódot mégis ismerhették. Ennek egy változatát örökítette meg Szabó József (1793. 29), amit homokos és porhanyós földekre ajánlott: „...az utolsó szántás előtt egy 1200. ölbül álló földbe két 1036