A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)
HOFFMANN Tamás: Cserépedények (Néhány példa Európából)
szakokban sok mindent átadott Európa lakóinak. A parasztok ellátása szempontjából fontos előzményeként mérlegelve a szóban forgó értékeket, jó tudni, hogy az arabok terjeszkedése révén közvetítették őket Fehér-Afrikán és a Mediterráneumon át kontinensünkre. Például a mórok Hispániában - a szakadatlan háborúskodás ellenére, akarvaakaratlan - hidat építettek az ázsiai archaikus civilizációk, az antikvitás túlélői, másrészt az európai kontinens elmaradott kora középkori rendszerei között. Az érintkezések élénkültek a középkorban és mind hatékonyabbá váltak a mediterrán világban. Arukat és ismereteket adaptáltak tehát az európaiak, sőt a karavánkereskedelem szívós erőfeszítéseivel átvitték ezeket még az Alpok hágóin is. Végeredményben az Atlanti-Európa hajósai mellett a hegyeken átjutó öszvérhajcsároknak és kalmároknak köszönhető, hogy a hétköznapok anyagi kultúrája stílusában és sok építőelemében megújult a kontinens belsejében is a középkor alkonyán. Persze, ami az innovációkat illeti, sehol sem kellett mindent elölről kezdeniük. A kerámia irodalmából az derül ki, hogy a római provinciák gazdasági rendjében megalapozott, majd a feudalizmus feltételei között megerősített iparűzés pozitív következményekkel járt. A Raj na-völgyben, majd a csatlakozó tartományokban a fogyasztók javát szolgálta az iparosok szorgalma. Már a múzeumi tárlók látnivalóin is számottevő különbségek állapíthatók meg a barbár világ, majd a római provinciák idején, vagy a „sötét középkorban", nemkülönben a középkori majorokban és később a városokban készített kerámiák között. Az edények látványa arról győz meg, hogy kikészítésük között földrajzilag osztályozható színvonalbeli - eltérések vannak. A kerámiaiparban élenjáró mediterrán világtól és az Atlanti-Európa tengereinek mellékétől elválik Közép-Európa nyugati fele, s attól a többi tartomány. Dél- és Nyugat-Európa ipari produkciójának színvonalát a tengeri útvonalakon fenntartott összeköttetések egyenlítették ki. Mindamellett még Itáliában is, ahol a gazdaság jóval korábban talált magára a kontinens többi tájához képest, tulajdonképpen csak a 14-15. századi kerámialeletek utalnak nagyobb arányú kereskedelmi tranzakciókra. Genova, La Spezia, Massa Carrara, Lucca, Savona épületmaradványainak feltárása során az 5-13. század között eltelt időben jobbára a helyi mesteremberek edénytöredékeit találták meg a kolostorok, a várak, a lakótornyok és a városi paloták feltárásakor. A fazekasok készítményei mellett kőedényeket is használtak a konyhákban. A tűzhely a járószinten volt, némelyik egy tűzgödörrel egészült ki. Természetesen a falvakban is ilyen tűzhelyeket találunk. Északnyugat-Európában úgyszintén. Az asztal terítéséhez használt kerámia itáliai választékában a középkorban ivóedények testesítik meg az antik hagyományokat. A fél litertől a kettő liternyi űrtartalmúig sorozatot alkotnak a kelyhek, bizonyítván egy évezred italozási szokásaiban rejlő és aligha csökkenő teljesítményeket. A 13. század előtt az itáliai hegyvidékeken lakók beérték a helyi készítményekkel, ettől kezdve azonban egyre többen vásárolták a távolabbi városokból szállított, igényesebb kivitelű portékát. Ekkor kedvelték meg például a Pisa városában előállított bokályokat. Ez a város lett ennek az áruféleségnek legfontosabb mediterrán központja. Importáltak észak-afrikai készítményeket is. A mondott változásokat követően terjedtek a tálak, sőt néhol a tányérok is, amelyeknek többségét majolika technikával állították elő, az ólommázas kerámia cserépdarabja ritkán került elő ásatáson, azt bizonyítván, hogy az asztalterítékek vásárlásában egy új divat íratlan szabályainak engedelmeskedtek. Az Alpoktól északra másként alakultak a dolgok. Mélyen a kontinens belsejében, kivált az Elbától keletre (a középkor derekáig) tovább élt a barbár egyformaság ősi öröksége. Jóformán mindenütt csak vastag falú és szürkésfeketére égetett edényeket állítottak 722