A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

GODA Gertrúd: A hatalom és a művészet – a Miskolci Egyetem köztéri alkotásai

egy központi decentralizációs művészetpolitika eredményeként jelen meg a helyben élő, tekintélyes művészektől egy-egy alkotás. A szoborpark már kialakult koncepciójához illeszkedő Geleji Sándor-portré (1971) a Miskolcon dolgozó Varga Miklós (1928) alkotása. Varga a későbbiekben is több feladatnak tesz eleget, melyek közül kiemelkedik Janáky Istvánnak, az egyetem főépítészének portré-domborműve (1976, főbejárat), de a Selmeci Múzeum és Könyvtár díszkapujának 9 bronzplakettje is az ő műterméből került ki. A miskolci művészek kizárólag mint portrékészítők vannak jelen az egyetemen. Csabai Kálmán (1915-1992) a rektorok arcképgalériáját festi meg, Varga Éva (1949) térplasztikái az új aulába kerülnek, Máger Ágnes (1944) domborművei a jogi karon láthatók. Egy reprezentatív tudós portréjával szemben mindig komoly az elvárás. A megrendelő tiszteletét azzal kívánja leróni, hogy hasonlatosságot kíván, méltóságteljes, komoly megjelenítést vár el az alkotótól. Ezáltal maga a műfaj a legkonzervatívabbá válik. Csak a legkiválóbb portretírozók képesek arra a kompromisszumra, hogy ilyen megkötések mellett is véleményt formáljanak az ábrázolt jellemről. Érthető tehát, hogy a kor, melynek ideológiája az egyén szerepét nem ismerte el, nem kedvezett az arcképfestészet gyakorlatának sem. Kevesen is vállalták ezt a kihívást, s a gyakorlatlanság sok művészt viszsza is tartott. Csabai Kálmán a kötöttségek ellenére érvényesíteni tudta elképzelését. Elfogadtatta, hogy az akadémikus felfogású kifejezési mód, egy elevenebb, magyar sajátosságokat hordozó, színben gazdag előadásmóddal párosuljon. Ahhoz, hogy a korának még akkortájt is modernnek tekinthető felfogását érvényre juttassa, nagy szükség volt Csabai vitaképes műveltségére, de az egyetem vezetésének meggyőzhető kulturáltságára is. így jött létre a Sályi István-, Zámbó János-, Simon Sándor-, Czibere 77/?0r-portrékból álló arcképgaléria. Az időrendet követve ismét ki kell lépnünk a szabad térre. A hosszan elnyúló műhelycsarnok horizontalitását próbálta megtörni az a bejárat fölé helyezett szimbolikus motívum, amit Kerényi Jenő alkotott Körzős kéz (1968) címmel. A nagyméretű kompozíció a funkcionális stílusjegyü épületen emblematikus kifejező erővel, mint egy céhjelvény jelenik meg. A korabeli hazai művészet úgy értékelte e müvet, mint ami az architektikus építészethez legjobban alkalmazkodik. Kerényi expresszív fogantatású művészetén belül is egy jelentős állomás nyitódarabja. Ekkor fedezi fel a maga számára a geometrikus redukciót. Természeti formát (kezet) ír át későbbiekben is dekoratív térplasztikává (1972 Munkás-kezek, Diósgyőr, Kilián-déli lakótelep), s ami jellemzője marad a művésznek, hogy expresszivitását ezen átírás során sem veszíti el. A szimbólumoknak egy másik alkalmazására látunk példát az Egyetemvároshoz közeledve, de amik csak az 1970-es évektől állnak jelenlegi helyükön. Két, nagyméretű, „valódi" térplasztika hívja föl magára a figyelmet. A frekventált téri elrendezés miatt jelentős szerepet kap mind a 4 tonnás fogaskerék, mind a kondenzvízszivattyús csigaházMindkét ipari forma a Lenin Kohászati Művek ajándéka volt (1975 körül). A század elején gyártott matuzsálemek ipari műemlékként érdemesültek ki arra, hogy több emberöltőnyi működés után új feladatot kapjanak, és a nagyméretű épület-kubusok között impozáns méretükkel adjanak nyomatékot a gazdasági lét alapjának: a termelésnek. De miután az egyetem kizárólagos nehézipari jellege megszűnt, a fogadó motívumoknak állított formák érvényüket vesztették. S leginkább a monoton műhelycsarnok környezetében lenne indokolt új helyüket kijelölni. Az építkezések üteme lelassult, s változás állt be a képzőművészeti alkotások megrendelése terén. A központi kollégium toronyháza az Egyetemváros komplexumának 896