A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

CSÍKI Tamás: A miskolci izraelita kis- és középpolgárság a két világháború közötti időszakban

keit szolgálta.) Lehetővé tették számára ugyanis újabb mészárszék felállítását, amit a hitközség, engedélyezési jogára, valamint a szefárd adófizetők számának csökkenésére hivatkozva, nem sokkal korábban a helyhatósággal záratott be. (1909-ben valóban már csak 25 adófizetője volt az imaegyesületnek, ami tagjai folyamatos szegényedését jelzi.) Ugyancsak a hitközség jövedelmeit apasztotta az a bírósági határozat, amely szerint a húsvéti lisztet és a pászkát a szefárd önállóan szerezheti be, állíthatja elő, és adhatja el, sőt adót sem köteles utána fizetni; imaszékeit nem szefárd tagoknak is bérbe adhatja; valamint a gabellajövedelmekből 10% jár számára. (Ráadásul az utóbbi összeget, a pénzügyi függőséget elkerülendő, a hitközségnek rendszeresen meg kellett előlegeznie.) Mindezen túl a bírósági határozat biztosította az imaegyesületnek, hogy l-l tagot küldhessen a törvényhatóság adókivető és felszólamlási bizottságába (akik a szefardok megadóztatására vonatkozóan rendelkeztek szavazati joggal); emellett tagjai esketését csakis az imaegyesület rabbija végezhette (ezáltal az esketési díj teljes egészében a szefárdé), sőt azt is kimondták, hogy az egyesületnek a továbbiakban jogában áll újabb intézményeket felállítania. Az ortodox hitközség természetesen nem fogadta el ezeket a döntéseket, ezért panaszával egy fellebbezési bírósághoz, majd a vallás- és közoktatási miniszterhez fordult, aki arra hivatkozva, hogy az imaegyesület önálló hitközséggé nyilvánítása nem tartozik a felekezeti bíróság jogkörébe, annak főbb határozatait megsemmisítette, s gyakorlatilag az 1890-es egyezséget fogadta el. (Csupán az imaszékek bérbeadását és az adókivető bizottságban való részvételt biztosító határozatok maradtak érvényben.) Ezek az események bizonyították, hogy mind a kormányzat, mind a törvényhatóság a gazdaságilag erős és politikailag egységesebb, megbízhatóbb hitközség mögött állt, azt támogatta, megakadályozva a szefárd számára azon intézmények és jogok bővítését, amelyek a hitközség gazdasági erejét csökkenthették volna. Annál inkább - s ez a miniszteri határozat egyik fő indoka volt -, mert az anyahitközség a kötelező járulékokon túl egyéb módon is támogatta az imaegyesületet, illetve annak legszegényebb tagjait (pénzsegélyekkel, lisztadományokkal, a Chevra útján biztosított ingyenes orvosi gyógykezeléssel). Az ortodox hitközség egységét a dualizmus évtizedeiben több ízben belülről is veszély fenyegette, mivel konzervatív és haladó „pártállású" tagjai egyaránt maradtak. (Ezt, miként több nagyvárosban: pl. Nagyváradon, itt sem lehet a gazdasági hierarchiában elfoglalt különböző helyzethez kötni, mivel az ortodox hitközségek tagjai, bár némely vallási kérdésben különböző: konzervatív, illetve haladó vagy legalábbis rugalmasabb nézeteket vallottak, a gazdasági szerepvállalást s a társadalmi asszimilációt tekintve neológként „viselkedtek".) Az 1886-os év eseményei pl. az előbbiek aktivitását, a haladókkal szembeni támadását jelzik. Az éves közgyűlésen ugyanis többen azt szorgalmazták, hogy az esküvők ne csak a templomban, hanem a szabad ég alatt is megtarthatók legyenek, visszautasítás esetén a szefárdhoz való tömeges átpártolást helyezték kilátásba. Az elkészült beadvány ellen a neológ „szemléletű" tagok a közgyűlés korábbi határozatára hivatkozva tiltakoztak, amely kimondta, hogy kizárólag a templomban lehet esküvőket tartani. Csaknem nyílt szakadás történt, a konzervatívok bizalmatlanságot nyújtottak be az elnökkel szemben, a haladók többsége pedig elhagyta a gyüléstermet. Végül szavazásra került sor, amely visszautasította a beadványt (ez a hitközségen belüli erőviszonyokat jelzi), ám az egység megóvása érdekében kompromisszum született: engedélyezni kellett, hogy kivételes esetekben háznál is rendezhessenek esküvőket. Az anyakönyvezési kérdésben ugyancsak ellentét állt fenn a haladók és az ortodoxok támogatta főrabbi között: az előbbiek ugyanis azt akarták, hogy az anyakönyvi hivatalt, miként az jellemzővé vált, a hitközség jegyzősége irányítsa, a rabbi viszont az anyakönyvek vezetésének jogát magának kívánta biztosítani. A hitközség és az egyre súlyosabb gazdasági helyzetbe kerülő szefárd közötti ellentét a világháború után ismét kiújult. Az előbbi támogatását kevesellve, illetve a tisztviselők számának emelése céljából határozta el az imaegyesület 1918-ban, hogy a gabellát és a cultusadót a maga számára fogja visszatartani. A pénzügyi függetlenedés kísérlete persze irreális volt, ráadásul a szefárd a '20-as évek elején továbbment, s újra a teljes autonómiát és a hitközségi státust követelte. Erre azonban, létszáma és vagyoni állapota alapján, igen csekély esélye lehetett: a világháború utáni években kb. 150 taggal rendelkezett, akiknek csaknem 40%-a teljesen elszegényedett, hitközségi adót sem fizetett. (Az iratokban felsorolt 154 tag döntő többsége: 117 fő kereskedelemmel foglalkozott, míg iparűzéssel csak 28-an, akik valamennyien a gazdasági hierarchiából kieső, legszegényebb rétegét alkották az izraelita kispolgárságnak.) Nem meglepő tehát, hogy az imaegyesület 1923-ban kb. 34-szer kisebb költségvetési kerettel rendelkezett, mint a hitközség (ez mintegy 3 millió koronát jelentett), ráadásul állandó cultusadó-hátralékkal küzdött, s ingatlanait 60 millió korona telekkönyvi adósság terhelte, bár az anyahitközség most is jelentős segélyekkel támogatta. S mindezt egybevetve, jogosnak tartjuk az utóbbi testület megállapítását, miszerint az imaegyesület anyagi ereje és jövedelmei, esetleges önállósága esetén, csekély számú hivatalnoka fizetését sem fedezhetné. Ezekre az adatokra, valamint az ortodox hitközség „kipróbált hazafiasságára" (!) hivatkozva utasította el 1925-ben a közigazgatási bizottság, majd a fellebbezés után a vallás- és közoktatási miniszter a szefárd önállósulásának, illetve autonómiájának kérelmét, tehát a város vezetése továbbra is a hitközség mögött állt, 865