A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

HOFFMANN Tamás: Cserépedények (Néhány példa Európából)

igénylik az ilyen edényeket. A 16. század óta Közép- és Nyugat-Európában egyre több paraszt olyan lakáskörülményeket tudhat magáénak, ahol díszlenek a szemet gyönyörködtető edények. A falakat tehát teleaggatják tálakkal, tányérokkal. A konvencionális lakásdíszek zöme mázas és mintás cserépedény. A jólét ezen nyilvánvaló tényeit a parasztházakban élők szokatlan bőségben hagyták az utókorra, s az sem lehet mellékes, hogy utódaik sem kívántak az egykor volt ízlés bizonyítékaitól megszabadulni. Sőt, aki tehette, tovább gyarapította a kollekciót. Mindazonáltal ezzel a történet még nem ért véget! A mentális folyamatok lezajlásának időrendben utolsó terepén, a 18-19. századi DélkeletEurópában is így alakul a paraszti ízlés. A probléma azonban - a korábbikkal összehasonlítva - itt abból adódott, hogy a lakásdíszítés más divatkövetelményeknek engedelmeskedett az egyes társadalmi csoportok körében. Az edénykollekció anyaga, formája és mintázata más volt az udvarházban, a polgárotthonban és a paraszti lakban. Erre már a kortársak is felfigyeltek. A 18-19. századi táj- és népleírások szerzői majdnem valamennyien szóvá teszik a lakásdekorációval kapcsolatos gyűjtőszenvedélyt. Még rajtuk is túltesznek az utókor intellektusai, akik szorgalmasan gyűjtötték össze a díszítőművészet sok parasztházban már meguntnak tűnő arzenálját és siettek a paraszti kreativitásra, a nemzeti stílus kiteljesedésére, nem különben az „ősi motívumkincs" etnikai származás bizonyítékait szolgáltató jelentőségére vonatkozó tetszetős eszmefuttatásokban részeltetni kortársaikat. Maguk a fazekasok és a parasztok persze a történteknek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget, sőt a stílusváltozásokat is mindössze az alkalmazott technológiák, nemkülönben a piaci igények megnyilvánulásainak tartották. Kétségtelen, hogy a leginkább törékeny népművészet sajátos fogyasztási szokások, a piaci mechanizmusok kihívásai nyomán született meg. Amikor történetesen még nem működött a városi fazekasmühely, nem csináltak népművészeti mintákkal dekorált cserépedényeket. A parasztnak nem volt házában szobája, a föld népe nem távolodott el a lakáskultúra minimumának határától. Ekkor még úgyszólván semmiféle bizonyítékát nem szolgáltatták őseink - a romantikus szakírók által még korunkban is sokat hangoztatott - kultúrahordozó képességeiknek. A legrégibb cserépedények - égetés után - szürkés színűek, olykor feketébe hajló kékes árnyalatok foltjai tarkítják felületüket, ami a redukált égés, azaz hiányos oxigénellátás bizonyítéka. A 15. században (főként Közép-Európában) vörös színű főzőedények terjedtek el, amelyek divatban voltak még aló. században is. A színváltozás annak következménye, hogy magasabb, jobb hőháztartású kemencékben égettek. (A technológiát ismerték már a rómaiak is, Itáliában a középkoron át is ápolták hagyományát. A középeurópai divat talán itáliai kapcsolatokra vall.) Mindenesetre bizonyos, hogy a fazekasok (csaknem mindig) tökéletesítették az égetéstechnikát. Több levegő jutott a kemence fűtőterébe, s ezáltal sikerült elvonniok az agyagedényben lekötött oxigént is. Ezáltal keményebb falú, jobb hővezető, használhatóságát tekintve hosszabb életű edényt állítottak elő. Minthogy az ilyen kerámiának égetéséhez több fára van szükség, az ilyen edény megdrágult. Meg is becsülték. A vörös edények zöme dísznek való, kivételes eset, ha főznek bennük. A készítmények már színeikkel jelzik a 13. századot megelőzően bevezetett újítások, elsősorban az agyag iszapolásának és a kemence hőfoka növelésének innovációit, amelyeknek ismeretében újabb változtatásokat hajtottak végre. Ekkor ugyanis rájöttek arra, hogy miként lehet sómáz-bevonattal javítani az edények felületének víz-átnemeresztő képességén. Több fazekasközpont alakult ki Közép- és Nyugat-Európában. Aachen környékén, továbbá a Rajna-völgyben, Köln és Bonn körzetében lévő majorokban a Karolingok idején. Később a fazekasok közül, aki csak tehette, 711