A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)

FRISNYÁK Sándor: Borsod vármegye földhasznosítása a 18-19. században

ben az erdőgazdaság kerül túlsúlyba. A körülhatárolásban a természetföldrajzi faktorok (domborzattípus) mellett a mikrokörzetre jellemző szőlő- és gyümölcstermelést tekintjük releváns tényezőnek (2. táblázat). A Bükkalja 5,8%-án (4977 ha) összpontosul Borsod szőlőterületének több mint 54%-a. A munkaintenzív és jellegadó szőlőkultúra a 16-18. században éli fénykorát. A Bükkalján termelt minőségi bort - a miskolci kalmárok közvetítésével - Lengyel- és Oroszországba exportálják. A 19. század '80-as éveiben a filoxéra elpusztítja a bükkaljai promontóriumokat. A szőlő- és borgazdaság rekonstrukciója - a pénztőke hiánya miatt - nem, vagy csak részlegesen valósul meg, a történelmi borvidék egykori szőlőskertjeiben a gyümölcstermelés hódít teret. A mikrokörzetben a gyümölcskultúra a filoxéravész előtt is jelentős, mint ezt az investigatiók és egyéb források bizonyítják. A 19. század vége felé a Bükkalján található a megye gyümölcsfaállományának 36%-a (3. táblázat). A gyümölcsfaállomány (445 221 fa) 54,4%-át a szilva foglalja el, s ezt követi az alma (11,8%), a cseresznye (8,6%), a körte (5,6%), a meggy (5,1%), az őszibarack (5,1%), az eper (4%) stb.

21 A bükkaljai gyümölcs, köztük a híres szomolyai cseresznye, az egri, a miskolci és a mezőkövesdi piacokon talál vevőre, de a 19. század második felében a fővárosban is megjelenik. 4. A dombvidékek erdő- és mezőgazdálkodása külön területi típus Borsod 18-19. századi gazdasági térszerkezetében. A megye északi 1/3-át elfoglaló, átlagosan 300-350 m magas, erősen tagolt hegylábfelszín és medencedombság nagy részét még a 19. század közepén is erdők borítják. Az erdősültség 1865-ben 30-70% között változik és determinálja az emberi tevékenységi formákat. Az erdőlés (= erdőhasznosítás) mellett a földmüvelés a 18. században alárendelt szerepet tölt be, a gabonafélék és a kapásnövények termelése alapvetően az önellátást szolgálja. A szántó gazdálkodás a széles patakvölgyekben és a teraszos völgymedencékben, a kevésbé meredek lejtőkön és az alacsonyabb dombhátakon alakult ki (pl. a Bükk északi előterében a Bán- és a Hangony-völgy, a Galyaság vidékén a Szuha-, Csörgős- és Imola-völgy, a Bódva-völgy, a borsodi Csereháton a Rakacai-völgymedence és dombsági környezete). Az erdőségekhez kapcsolódik a dombvidéki falvak extenzív állattenyésztése is. A 19-20. századfordulójáig igen jelentős az erdei legeltetés, a gyertyános tölgyes és cseres tölgyes erdőkben a sertés- és juhmakkoltatás. A dombsági erdők makktermése olyan bőséges, hogy - a helyi állatállomány ellátása mellett - a takarmányhiányos területekről (pl. Dél-Borsodból, a Tiszántúlról és Gömör vármegyéből) is befogadnak disznókondákat és juhnyájakat. A 19. századi gazdasági fejlődés (a bányák és az ipari üzemek létesítése, a közlekedési hálózat kiépítése, a helyi fogyasztópiacok megjelenése stb.) átformálja a dombsági mikrokörzetek földhasznosítását és termelési szerkezetét. 5. A teraszos folyóvölgy átmeneti gazdálkodása az Észak-Borsod dombvidéki tájait elválasztó Sajó-völgyben jelenik meg. A Sajó völgye a történelmi megyehatártól (Dubicsány) a Miskolci-kapuig terjed. A folyó bal parti teraszai keleten összeolvadnak a Bódva párkánysíkjaival. A 30 km hosszú, 3-5 km széles Sajó-árok és a kapcsolódó alacsony dombsági lejtők a 18-19. században Borsod gabonatermelő övezetének részei, jelentős búzatermeléssel, az ártereken rétgazdálkodással, állattenyésztéssel, Sajószentpéter és Edelény környékén szőlő-, bor- és gyümölcstermeléssel. A 19. század utolsó évtizedeiben - a Miskolci-kapu falvaihoz hasonlóan - felerősödik a mikrorégió városellátó szerepköre. (A 19-20. század fordulóján a Kárpát-medence öntözött földjeinek mintegy 25-30%-a Miskolc térségében, a Sajó és a Hejő mentén koncentrálódik.) 21 A Magyar Korona országainak mezőgazdasági statisztikája 1895. Bp. 1897. 599