A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)

FEHÉR József: Szirmay Antal Hungaria in Parabolis-a

Magyar Gastronomia Első része ételünknek ama káposztás hús, Ha szalonna nincsen benne, szívünk már nagyon bús. Oh áldott káposzta, paradicsom hozta, Áldott aki kolbásszal foldozta. Másodika ételünknek ama jó bosporos, Ha szalonna nincsen benne, csak légyen jó borsos. Mert bors nélkül méreg, egye meg a féreg, Annyit használ mint ebnek a kéreg. Harmadikát ételünknek mondják kaszás lévnek, Eztet tartják a magyarok legjobb ételének, Aki eztet falja, ajakát megnyalja, Kálvinista mennyországnak vallja. Szirmay igazi „hungarus" az osztrák-magyar birodalomban együttélő népekkel, népcsoportokkal kapcsolatban. Kialakult véleménye van az együttélő népekről - a későbbi nemzetiségekről -, de ez a vélemény minden negatív vagy pozitív előjeltől mentes, és szándékosan sohasem sértő. Számunkra azt is bizonyítja ez, hogy a korabeli magyar liberális nemesség a legnagyobb megértést és türelmet tanúsította más népekkel szemben, ellentmondva azoknak a történészeknek, akik sztereotípiákkal és előítéletekkel vádolják meg - utólag - azokat a nézeteket, amelyek a legtöbbször jól körülhatároló népi sajátosságokból vagy hosszú időn keresztül szerzett tapasztalatokból táplálkoznak. Nem véletlen tehát, hogy az oláhokról ilyen szép sorokat ír Szirmay is, valamint Mátyási József kortárs-költő dicsérő sorait idézi az oláh lányokról (fátákról): „Egyébként az oláh nép tagbaszakadt és sudár testalkatú, nőik pedig szép formájúak. Azt a kendőt, mellyel nőik testüket elől és hátul takarják, a magyarok katrinczának nevezik. Az oláh leányt fátának mondják. Legkedvesebb eledelük a kukoricalisztből túróval pergelt étel, melyet pulyiszkának hívnak és a kukoricasütemény, a málé. A szép alkatú oláh fátákról csinosan így versel egy magyar költő: Olly angyali fáták találkoznak hellyel, Láttam egynehányat magam is, amellyel Ha melléd ültetnéd, vagy öledbe vennéd, A bús pulyiszkát is béles gyanánt ennéd. Mert oly széppé nyőnek a málé-pogácsán, Mint a magyar búza kenyerén s kalácsán. Nálok különbeket maga is Debrecen Nem nevelhet ama nagy hírű perecén, Sem pedig Kolozsvár legjobb káposztáján, Sem Pest a kávéján s cukros pogácsáján, Sött Bécs is megunná taréjás dáméit, Ha láthatná Erdély rokojás fátáit. Hírét sem hallották ezek afrizérnak, Elhinnék, ha lenni mondanád hóhérnak. Tudakozd a módit, vonitanak vállat, Nem értvén hogy mi az, ember-é vagy állat. Nem ülnek a házban, nem vágynak kalapra, Nem legyező alól pislognak a napra, Nem a kapca-kötő tőkkel bánnak ezek, Hanem kapát, villát, orsót forgat kezek. Agyok nem fosztott toll, hanem fű, vagy szalma, Mégis ollyak, mint a most szakasztott alma. Gyengék, mint a lágy sajt, piros az orcájok, Kedvelteti őket gömbölyűformájok, Testök ropog, mint a duráncai barack, Erők, inok erős, mint a földi tarack. 577