A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)

TOMKA Gábor: Közép és kora újkori településrészlet Mohi mezőváros belterületének peremén (Jelentés az M-30-as autóút 41. számú lelőhelye I. és IV. munkahelyének régészeti feltárásáról)

ház egykorú, a két helyiség között álló feltételezett kályha működtetését, vagy a két helyiség közötti szokásos átjárást akadályozta volna. Ezt az ellentmondást háromféleképpen oldhatjuk fel: 1. A gödör a háznál korábbi, ez utóbbi kialakításakor már be volt töltve. Ebben az esetben felmerülhet az a lehetőség is, hogy a betöltés felső rétegét (s88) talán utólagos, szilárdító feltöltésként alkalmazták. A középső betöltési rétegből (s91) előkerült kora újkori kerámia (4. kép 8-12) mindenesetre nem engedi, hogy a két objektum használata között hosszabb intervallumot feltételezzünk. 2. A kályha nem a szokott helyen állt, hanem kívülről fűtötte a szobát (hasonló megoldás egyelőre csak a Dunántúlról ismert: Holl-Parádi 1982, 124). 3. A két helyiség között nem volt átjárás, mindkettőt kívülről lehetett csak megközelíteni. Ez utóbbi elrendezés - füsttelenített fűtéssel egybekötve - nagyon célszerűtlennek tűnik. Az o21 gödörben talált, részben anatómiai rendben fellelt állatcsontok talán az állattartás megőrzött kiemelt szerepét jelezhetik. Az árkok megadják a település külső övezetében elhelyezkedő lakótelkek egyikének méretét. Sajnos, mivel az árkok kissé szabálytalanul futnak, a mértékrendszerre kevéssé lehet következtetni. Legvalószínűbbnek egy közelítőleg 2,1-2,2 m-es alapmérték tűnik, ez jól illeszkedik a telek hosszához, szélességéhez és a ház szélességéhez. Sajnos, középkori mértékrendszerünk (Bogdán 1978, 90, 97) alapegységei közül az öl (kb. 1,8 m) túl kicsi, a királyi öl (3,126 m) túl nagy a számolt értékhez képest, melyet legjobban a ritkábban használt erdőöl (2,3 m) (Bogdán 1978, 99) közelít meg. Az ehhez a periódushoz tartozó leletanyag nagy része az árkok épülethez közeli végéből került elő. A gyakran bordákkal tagolt peremű, belül mázas fülesfazekakon (4. kép 13-19; 5. kép 1-2) és a vörös sávos és hullámvonalas festéssel díszített vászonfazekakon (6. kép 1-6) kívül feltűnően magas a tálak (3. kép 10; 7. kép; 8. kép 1) aránya. A sinces, függesztőfüles tálak között kétszínű mázas (7. kép 1-5) és bemetélt, bepecsételt díszű példányok (1. kép 10; 7. kép 6-9; 7. kép 1) is előfordultak. Metéltmázas, applikált szemölcsdísszel ékített korsó apró töredékei is előkerültek (5. kép 3-4). Feltehetően egy alsó részén mázatlan korsó vagy kancsó töredéke (5. kép 5), valamint fedők töredékei (6. kép 7-8) is vannak a leletek között. A kályhakerámia sem hiányzott a leletek közül. Négyszögletes tál alakú kályhaszem, vályú alakú feles méretű szem és zöldmázas oromcsempe töredéke is előkerült (8. kép 2-5). E leletek alapján feltételezem, hogy a cölöpszerkezetes épületben kályha állhatott. A füsttelenített helyiség és a szintén feltételezhető kerámiatálakkal dekorált falak miatt olyan magasabb szintű lakáskultúrára gondolhatunk, mely véleményem szerint csak huzamosabb tartózkodásra szolgáló lakóépületben képzelhető el. A leletanyag datálása meggyőző párhuzamok hiányában bizonytalanságokat rejt. A metéltmázas kerámia Budán a 15. század végére, 16. század elejére keltezhető (/. Melis 1984, 218). Valószínű azonban, hogy a Felvidék déli részén a technika tovább élt (Voit 1954, 99-100), ám használatának felső időhatárát nem ismerjük. Mivel az 5. periódus későbbi a mázas kerámiával keltezett 4. periódusnál, ezért az utolsó periódus a 16. század közepénél, második felénél korábbi nem lehet. Ezt támasztja alá a jellegzetes kora újkori vászonedények megjelenése is. E kerámiatípus belső kronológiája egyelőre még nem kidolgozott, jelenleg csak az világos, hogy a 17. század második felében használt típusnál a fellelt töredékek korábbiak. A „kései" típusból találtak Nyársapáton (Benkő 426