A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)

RÉVÉSZ László: Honfoglalás kori temető Tengőd-Hékútpusztán

don az ismertetett alapvető módszertani hibák miatt M. Schulze-Dörrlamm következtetései nem alkalmasak arra, hogy alaposabban mérlegeljük azokat a tárgyalt kengyeltípus kialakulásának és időrendjének vizsgálata során. Visszatérve az idézett kelet-európai analógiákra, azokkal kapcsolatban is szeretném felhívni a figyelmet egy aligha elhanyagolható momentumra: a magyar szakirodalomban szaltovói típusúnak nevezett egyenes talpú, boltozatos szárú kengyelek néhány alapvető vonásukban eltérnek a valódi szaltovói kengyelektől. Utóbbiak szárvégein ugyanis soha nem fedezhető fel a korong alakú, majd az alatt a trapéz formájú kiszélesedés, és a talpalóik mindig bordázottak. Ezen apró, de mégis meghatározó eltérések véleményem szerint kizárják azt a lehetőséget, hogy a két kengyeltípust azonos kategóriába soroljuk, s a honfoglalás kori sírokban talált példányokat a „szaltovói típusú" elnevezéssel illessük. A jövőben javaslom e kengyeleinket az általam használt egyenes talpú, boltozatos szárú, négyzetes- (ill. hurkos-)fülű változatnak nevezni. Összefoglalóan megállapíthatjuk: az egyenes talpú, boltozatos szárú, négyzetes/hurkos fülű kengyeleket a jelenleg rendelkezésünkre álló adatok alapján a 10. század első kétharmadában használták a korabeli magyar társadalom vezető ill. középrétegének tagjai közé tartozó férfiak és nők. Használatuk nem korlátozható a honfoglaló első generáció életének időtartamára. Csekély számuk miatt elterjedési területük csak óvatosan határozható meg, zömük a Dunántúlon és a Felső-Tisza-vidéken került elő, de a jövőben számolhatunk más területeken való felbukkanásukkal is. Alakjuk miatt nem váltak közkedveltté a magyarság körében, több alkalommal utólagosan igyekeztek a széles körben elterjedt változatokhoz igazítani azokat. A szaltovói típusú kengyelekkel valóban mutatnak formai rokonságot, meghatározó jegyeikben azonban eltérnek azoktól, így törölnünk kell e leleteket a honfoglalás kori hagyaték bizonyosan szaltovói eredetű tárgyainak amúgy is egyre fogyatkozó listájáról,

75 éppen ezért le kell mondanunk mind az eredeztetés, mind a keltezés szempontjából ezen keleti analógiák által nyújtott segítségről. Nem zárható ki ugyanakkor, hogy kialakításukban valóban szerepet játszhattak a szaltovói előképek, e kérdésre azonban a jelenleg rendelkezésünkre álló csekély számú leletanyag tüzetes elemzése alapján sem tudunk határozott választ adni. A fent elmondottak ugyanakkor arra is rávilágítanak: komoly veszélyt jelentenek, sőt tévútra vezetnek bennünket az olyan nagyívű, összefoglaló igényű vizsgálatok, amelyek az Altájtól vagy a Kaukázustól a Lajtáig terjedő hatalmas térség tárgyi kultúráját eleve egységesnek veszik, közös nevezőre hozzák, s nem végzik el egy-egy tárgytípus alapos, a részletekre is kiterjedő feldolgozását. A Tengőd-Hékútpusztán feltárt kis honfoglalás kori temető a sírok csekély száma ellenére Somogy megye, ill. a Dél-Dunántúl egyik legfontosabb 10. századi lelőhelye. Noha a leletanyag a 10. századon belüli pontosabb keltezést nem teszi lehetővé - hiszen azt többnyire hosszabb ideig, egy-másfél évszázadon át folyamatosan használt tárgyak alkotják - bizonyos jelek (arany haj karika, ezüstlemezkék) arra utalnak, hogy e közösség részesedett a kalandozó hadjáratok során szerzett hadizsákmányból. A lovas, fegyveres sírok e tájegységen belül példátlanul magas aránya azt sejteti, hogy a Tengődön elhantolt férfiak valamely törzsi előkelő katonai kíséretének harcosai, esetleg csak alkalomszerűen katonáskodó tagjai lehettek. Az újabban előkerült vörsi, balatonszemesi, fonyódi leletekkel együtt pedig mind határozottabb vonalakkal kirajzolják egy törzs- vagy nemzetségfőnek a Balaton déli partvidékén létesített uralmi központját. Ahhoz azonban, hogy e régió 75 Révész L., 1998. (sajtó alatt). 282