A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

PAPP József: A tizedesek és töltéskerülők szerepe a tiszai árvízvédelemben

tornácos tájba illő ház mellett, annak méreteivel vetekedő istálló a kocsiszínnel, a sertés- és baromfiólakkal, gémeskúttal, valamint az egyholdas kert a rakodóval egy közepes méretű paraszti gazdaságnak felelt meg. Csak a beton alapozású 40 m

2-es szertár árulkodott, hogy nem paraszti portát lát a szemlélő.

19 A gátőr kezdetben még bizonytalan körvonalú szakmai munkaköre az idők folyamán alakult ki. A folyam szabályozásakor a töltés mellett egy földsávot az állam kisajátított. Innen termelték ki a töltéshez szükséges földet. A keletkezett kubikok területét kellett úgy művelésbe venni, hogy annak haszna később a töltés fenntartási költségeit fedezze. Ezt vizet tűrő fák telepítésével kívánták megoldani. Telepítésnél csak a fűz és a nyár jöhetett számításba, bár a kubikok között a gerendákon a kőris is megragadt. Végül is a fűz vált uralkodóvá a telepítéskor, mert megfelelő műveléssel a töltés védelmét is szolgálhatta. Ezért annak szakszerű telepítése, „szélük megfelelő vonulása" árvédelmi feladat volt.

20 A hullámtéri erdősáv gondozása, szakszerű vágatása és pótlása sajátos erdőgazdálkodást igényelt. Ennek végrehajtója pedig a gátőr volt. A töltés lábánál az erdősáv tarvágása nem volt cél, a fákat itt csonkázták, hogy évente újra növő dús koronájuk jobban védje a töltést. A csonkázásnak volt egy másik célja is: jó rőzse nyerése. A töltés magasságát elérő lombkorona megtörte a hullámzást, így védve a töltést, téli jegesárnál pedig a jégtáblákat fogta meg. Különösen fontos volt ez a széljárásnak kitett töltésszakaszoknál. Részletesebben kell szólnunk a rőzse készítéséről és alkalmazásáról. Áradáskor a töltés belső oldalát wzsepokroccal védték. Ehhez nagyon szakszerűen kellett a kévéket elkészíteni. A rőzse vágása januárban kezdődött, amikor a gally már beérett. A rőzsekéve a lecsonkázott, nem túl vastag, legalább háromméteres gallyakból készült. A kévét a tövénél, a derekánál és fél méterrel a vége alatt kötötték vesszőgúzsba. A pontosság a rőzsepokróc készítésekor volt fontos, mert a jó kévéket csak rakni és karózni kellett. Ügyeltek még arra is, hogy a kévék gömbölyűek legyenek. Ennek megint csak a lerakásnál volt jelentősége. Minden kévéhez járt egy horgas és két egyenes karó. A töltés koronájának a külső szélén százméterenként készült a rőzsekazal. Egy kazal 200 kévéből és a hozzátartozó karómennyiségből állott. Ez a mennyiség száz méter hosszú rőzsepokróc készítésére volt elegendő.

21 A rövid kévéknek nem volt helye a kazalban, azokat nem is nevezték rőzsének, hanem csak két köteles gallynak. A favágók és a szolgálatot teljesítők ebből kapták a részüket, illetve az illetményüket. A vastagabb gally a dorongja, a tűzrevaló. Ezt ún. erdei ölbe rakták, mely 4 m

3-nek felelt meg. A gally feles, a dorongfa harmados volt. A lecsonkázott fának pedig tőke a neve. Ha kivágásra került, akkor nem csonkázni, hanem tőkézni jártak a favágók. A tőkézés a tuskó kivételével is járt. Mivel ez számított a legnehezebb munkának, mindibe adták. A rőzse, ha nem volt árvíz, 5-6 évig is eltartott, csak a teteje száradt meg, de a vízben az is megpuhult. „De ha jött az árvíz, akkor bizony törtük, nyomorgattuk, tehát hamarabb kellett a felfrissítéséről gondoskodni. Arra is kellett a vágatásnál figyelni, hogy beosztással legyünk, a vágatás szakaszonként történjék, amire csak a fűzfa volt jó. 19 Az 1/5. sz. gátőrház adatai. 20 Botár L-Károlyi Zs., 1971. 11.60. 21 Sándor József gátőr, (Tiszacsege 1/6. sz. gátőrház) naplójából. A gátőrök naplót vezettek, abba naponta vezették tevékenységüket. A felügyelet a napló ellenőrzésével kísérte figyelemmel a gátőrök munkáját. 820