A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

BERECZ József: Felső-Magyarország sajtója a millennium időszakában

Rákóczit, barátait, híveit és vértanútársait egy országgyűlés elnevezhette a haza nyilvános ellenségeinek, ezt nevezem én nemcsak nemzet-, de istenkáromlásnak ... Ha hazahozzuk azokat a hamvakat, mert érezzük kötelességünket magunk s őseink iránt, ... akkor legyen bennünk elég erő, hazafiság és kötelességérzet a törvénykönyvünkből ezt a nemzet szégyenét valahára kitörölni. Arra hívom fel a tisztelt miniszterelnök úr figyelmét, hogy ne bizonytalan időre, ne évek hosszú sorára halassza ezt a dolgot, de történjék meg az év folyamán. Semmi mással jóindulatilag emlékezetessé saját kormánya nevét nem teheti, mint ezzel." Majd így folytatta: „Az ezredéves ünnepéllyel ez egyáltalán nem ellenkezik, ha ... eme nagy, dicső hazafi hamvai visszahozatnak, ... mert a nemzet erre régóta törekedett, törekvése hiábavaló volt, azért, mert saját nemzetünk kormányai gördítettek akadályt a nemzet ezen óhajtásának teljesítése elé." (S a történeti igazsághoz hozzátartozik, hogy gördítettek még további tíz esztendeig, míg végre 1906-ban a száműzöttek hamvai Kassára hazatérhettek.) A korabeli hírlapjaink nem hallgatják el, hogy a nemzeti ezredforduló nemcsak a látványos nagy „gründolások", hanem a kisebb-nagyobb gazdasági panamák korszaka is. Borsodban például maga a főispán, dr. Miklós Gyula lett sáros egy vasútépítési panamában. (Persze végül is „személyi becsületét" kimosta belőle a fiskálisi szolidaritás, de főispáni tisztéről le kellett mondania.) A Szabadság című miskolci lap így kommentálja a panamákról szóló híreket: „Becsület, jellem, lelki tisztaság. Nem érti ezt, nem akarja ezt a mai ember, aki modernnek hívja magát ... Becsület, jellem, ... - a századvég embere kacag ezen, s ha csak ezzel állsz ki a fórumra, nem pedig gonosz szándékkal, mely a hitványságok minden nemére képes, akkor vonulj a sarokba, jámbor - ha elméd még oly rakott is a tudomány kincsével, s habár a teremtő erő belőled kitör és eget kér." Az olyannyiszor fölemlegetett gazdasági konjunktúrából mi sem érzékelhető az ország felső peremvidékén. A Borsodmegyei Lapok március 10-i száma konkrét példákkal dokumentálja Miskolc válságos gazdasági helyzetét „Két ipartelep sorsa" című cikkében: „Városunkban, amelyet szeretünk iparos és gyárakat alapító, üzemben tartó jelentékeny helynek nevezni, ... két ipartelep szüntette be működését. Az egyik a Kohn Jónás féle gőzmalom, a másik az agyagipari részvénytársaság, mely rövid másfél évig tartó kísérletezés után szűnt meg." S folytatja a sort április 24-i számában: „Ismét hanyatlásról és veszteségről kell hírt adnunk. Egy olyan iparvállalat vezetősége jelent be tetemes veszteséget, mely városunk, sőt megyénk első iparvállalata volt, mely nagyszabású üzemével sok ezer embernek adott keresetet - közvetlenül és közvetve - ... mely vármegyei kiállításon kinyerte a jury méltatását és jogosan díjaztatott első jutalmakkal." A kommentár ahhoz a hírhez kapcsolódik, hogy a Borsod-Miskolci Gőzmalom Részvénytársaság vezetősége soros közgyűlésén bejelentette: a vállalat az előző gazdasági évet tetemes veszteséggel zárta, s drasztikus intézkedések szükségesek az üzem talpraállításához. Ilyen előzmények után rendezték meg június első napján - a kötelező látványos külsőségekkel körítve - a megyei díszközgyűlést Miskolcon a millennium jegyében. Ünnepi szónokul a közéletből már visszavonult, nyugalmazott alispánt, ám költőként változatlanul nagyra becsült Lévay Józsefet nyerték meg. Emelkedett hangú beszédében - amely a korszak tradicionális szónoki stílusának iskolapéldája - ő sem tudott maradandóbb érvényűt megfogalmazni, mint ezt: „... nagy érdemünk maga az a történelmi tény, hogy magunkat itt ezer évig fenntartottuk." 799