A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

DURANCI Béla: Nagybánya és a vajdaságiak

beszélő csoportot. A demokratikus szellem, amelyre rámutat Lyka Károly mint müncheni sajátosságra itt megvolt, de olcsóbban és csodálatos környezetben. Nagybánya volt a fiatalok számára valami egyéni Gauguin Tahitije. Ezt hangoztatták Pechán, Balázs, Radovié és Iván Tabakovic (1898-1977), a Tabakovits Emil néven ismert aradi építész fia. Természetesen Nagybánya szellemiségét, München hatását és Párizs sugárzását nem közvetítették a Vajdaságba behatóan a szabad iskola sokaságában elvegyülő, vasárnapi piktorok, de még a rajztanárok sem. Az, a már hivatalos köpenybe bújtatott „nagybányai festészet", amíg leért a Vajdaságba, rendszerint már divatos „szaloncukros világgá" fajult, azonosult a műcsarnoki festészettel. A nagybányai fogalom alatt értem azt a transzmissziót, mely kereső energiával telített egyéni poétikákat teremtett. Az ottani „alkotási lázból" fakadó festészetre gondolok. A festőművészekre, akik jártak Nagybányán, de nem hasonlítanak egymásra és nem lehet őket a „nagybányai" címke alá csoportosítani, azokra, akik büszkén hangoztatják, hogy Nagybányán voltak és tanultak, barátkoztak és onnan indultak, de egyéni utat jártak! Pechánra, akit végre a „neósok" térítettek a modern festészet útjára; Balázsra, aki vissza-visszajárt Nagybányára, de a konstruktivizmust kísérletezve egy autentikus piktúrát, grafikát formált; Radovicra., aki Nagybányán jött rá, hogy kutatni kell, a „Nyolcak" munkásságát figyelte, azután absztrakcióval kísérletezett az elsők között Jugoszláviában, végül megteremtette egyéni stílusát; Zora Petrovicm, aki Nagybányára emlékezett és expresszionista lett, egyedülálló festőegyéniség; Farkas Bélára, aki különös „festői világba" menekült; Nóvák Rezsőre, akit a halál korán kirekesztett a modern festőművészek soraiból, ugyanúgy, mint Iván Cvejanovot. Oláh Sándor egy életen át „nagybányai mintára" művésztelepet álmodott, amíg egészsége engedte szervezkedett; a fiatal generáció több festője őt tartja tanítómesterének, etikus szimbólumnak. Streitmann Antal, festő, iparművész és „csodálatos rajztanár" irányította Hollósyhoz és Ferenczy Károlyhoz Zsenár Emilt; megszerettette tanítványaival Nagybányát annyira, hogy Várkonyi József és barátai művésztelepet szerveztek Nagybecskereken sikertelenül, de végül megnyitották az ecskai telepet, amelyet Wanyak Tivadar (19101981), a Streitmann alapította „Nagybecskereki impresszionisták" legfiatalabb tagja fog vezetni 1956-tól. Streitmannt tisztelte tanítványa Fiilep Lajos. A másik, szintén tanítványa - Tódor Manojlovic - 1968-ban bekövetkezett halála előtti években sokat időzött az ecskai művésztelepen, emlékezett Ady Endrére, Streitmannra, Fülepre, a századunk első tizedére, Nóvák Rezsőre és inkább beszélt a „Nyolcakról", mint Nagybányáról. Ugyanott, Ecskán, Iván Radovic emlegette, hogy Iványi Grünwald a legszebben mesélt Gauguin művészetéről. Abban az időben, amikor Vajdaságnak híres festői az akadémizmus bástyáit sikeresen védték, népszerűségükkel minden polgár házában jelen voltak, ha másképp nem, de a kalendárium fedőlapján (ami még a mai napig is tart), az a kevés a modern művészetet vállaló egyéniség értékes pillére a vajdasági képzőművészeti építménynek, melynek kortárs művészetünk kimagasló alkotói a művésztelep-mozgalom jeles tagjai. A beszámolómban említett nevek, alkotók propagáltak „nagybányai mintát" a javából! Hagyatékukkal bizonyítékot hagytak ránk, hogy nem hiába jártak Nagybányára 792