A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

GODA Gertrúd: Gondolatok Miskolc és Nagybánya művészeti vonatkozásairól

nánk etikusságot. S ennek kiemelése talán most a hazai művészeti viszonyokat látva egyre időszerűbb. De miből is állt ez az igény? Érdemes elgondolkodni azon, hogy a közös megmérettetés alkalmai, a csoportos kiállítások hogyan késztetik a művészeket a legjobb alkotás létrehozására, milyen fontos egy bemutatkozáskor a többiek vállalása is! A magam részéről nagyon is érthető, hogy egy idő után új kiállítási társaságoknak kellett alakulniuk a saját mércéjük szerint. Nem véletlen, hogy etalonnak sokáig Ferenczy Károlyt tekintették. Képzeljük csak el, egy derűs, nyári napon akár több százra is tehető volt az a „képmennyiség", ami ott létrejött, hiszen a városban élő illetve tanuló, nyaralgató műkedvelők száma bőven több volt mint száz. Ha kellő műbírálatnak nem lettek volna kitéve, akkor most nem Nagybánya sokszínű festői múltját tárgyalnánk, hanem egy souvenir-művészetet, emléktárgyipart. Avatatlanul, alaposabb előtanulmányok nélkül sohasem volt szabad komoly dologhoz hozzáfogni. Ezen túl jöhet csak szóba az intuíció, az improvizálás. Nagyon fontos, hogy az új természetlátás, egy színharmóniájában eleven, életszerű nagybányai festészet ünneplésekor ne felejtkezzünk el arról, hogy ez egy megismételhetetlen szellemi közeg szüleménye. Ha ebből az alkotói légkörből sikerült valamennyit is átmenteni 1920-ban Miskolcra, akkor Nagybánya örököseinek valihajuk magunkat legalább egy-két sikeres kép erejéig. Miskolc művészeti múltját vizsgálva hamar eljutunk a magyar festészetet megújító ősforráshoz, hisz magának a nagybányai mozgalomnak két legavatottabb népszerűsítője: Lyka Károly és Réti István, mint a Képzőművészeti Főiskola reformtanárai voltak azok, akik állandó művésztelepet állítottak fel 1920-ban Miskolcon a volt Egriféle vízgyógyintézet romos épületében, s annak Avasra nyúló festői parkjában. Mivel működésük szorosan a tanintézményhez kötődött, viszonylag könnyű reprodukálni annak alkotói légkörét,

2 mégis kevés szó esik az itt született Művekről, az inspiráló természeti környezetről, de még inkább arról a körülményről, ami miskolci gyökérverésükhöz nélkülözhetetlen volt, s ami 1951-ig itt maradásra késztette őket. Mert messzebbre nyúlnak a szálak, mintsem hogy a növendékek megjelentek a városban. Egy fogadókész közeg várta őket, a talajt az a festőnemzedék készítette elő, akik tanítványként még Münchenből érkeztek Hollósyval a partiumi városba, s akik részben a működésükre való igény folytán ekkor már Miskolcon éltek és dolgoztak. Kemenszky Árpád (1870-1945) előbb a Mintarajziskolában Székely Bertalannál tanult, majd Münchenben Hollósynál, s ott találjuk 1896-ban az első nagybányai nyár növendékeinek névsorában.

3 Keveset tudunk róla, de azt, hogy Tavasz c. képére 1899ben díjat kap, megemlíti könyvében Lyka Károly.

4 Nem sokkal később született műve Szilvás o. v. (56x77) 1905. c. képe egészen panteisztikus.

5 A gyümölcsös idilli békéjével nem csak körülveszi, hanem szinte átkarolja a táj két figuráját. A beszűrődő napfény mögött gunyhót árnyékolnak be a fák. Az Angelus áhitatát követő délidőt poentilistákra emlékeztető módon, apró festéknyomokkal adja vissza. „Nagybányai hangulatú figurális kompozícióival és tájképeivel gyakran szerepelt vidéki és budapesti kiállításokon" 2 Magyarországi művészet története 1919-1945. (Főszerk.: Aradi Nóra) (Akadémiai Kiadó 1981.); Tímár Árpád: A művészeti élet szervezetei 86.; Végvári Lajos: Posztnagybánya. 443. 3 Réti István: Nagybányai művésztelep (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat 1954) 37. 324. 4 Lyka Károly: Festészeti életünk a millenniumtól az első világháborúig (1896-1914) (Corvina 1983.) 144. 5 Az említett mű az OTP miskolci fiókjának gyűjteményében van 1905-től. E kollekció több kiemelkedő jelentőségű műalkotással bírt, ami „műtárgycsere" révén jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában található. 760