A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HÁLA József–LANDGRAF Ildikó–SZÉKELY Kinga: Az aggteleki Baradla-barlang mondái

Csillám pedig be megy a tágas üregbe, És Ármány kincseit változtatja egybe Hitvány kőhalommá, ő más kincsért eped S a második kapu szinte kettő reped. Ármány pedig bőszült méreggel tova fut Előtte mindég csak keskenyebb lesz az út, Gyémánt palotája is kővé változott, De azért nem enged még sem az átkozott, Hanem tovább vonul lépésről lépésre, És Csillám utána de időzve s késve. Mert a sok akadály mit elébe gördít Igénybe veszi az ifiu erejét, De azért nem csügged a hős lelkű Csillám, Munkájában sebes mint az égi villám, És nem kábitja el az aranynak fénye Szebb ennél Estike bájos szeme fénye. Végre az utolsó kapu is be robban S Csillám abba bátran mint győző betoppan, De ott pusztán áll a mély barlangnak torka S a mélyből hangzik fel iszonyú hahota. Ármány leköltözött minden kincseivel A földnek gyomrába a szép Estikével, És rémitőn hangzik őrült hahotája S közbe közbe a szép Estikének jajjá. De a bátor Csillám oda is berontott Mi útjában állott kővé változtatott, És Ármány csak futott, mindég csak előre Mig nem elérkezett vég rejtek helyére. Ez maga a pokol tágas kapuja volt, Körötte az űrben iszonyú csend honolt, De jókor érkezett még Csillám a helyre, Ha később érkezik Estikét örökre Elvesztette volna; de a pillanatban Mellybe Ármány bizván az ő szolgáiban, A szép Estikét az ő kezökre bizta, S maga a pokolnak kapuját kinyitja, Csillám megérinté Ármánynak szolgáit Kik azonnal kővé változtanak mind itt, S igy a szép Estikét karja közé vette S Ármányt a pokolig szüntelen üldözte. De a kapu megnyílt s Ármány egy ugrással A pokolba vala rémes ordítással, A rémitő kapu utána csukódott S a megszabadító örök éjben állott Ötezer ölnyire a földnek gyomrában, A borzasztó üreg néma magányában. Estike Csillámnak kebelére borult, Szive ugy dobogott, melle ugy elszorult, Hogy szót sem szólhatott első pillanatban És minden érzelme csak egy forró csókban Olvadott most össze, midőn fény sugárral Telt meg a mély üreg, s gyémánt koszorúval Ott állott a nemtő a hűség nemtője, És az ártatlanság hű védelmezője Áldólag terjeszté felettök ki karját, S megmutatta nekik kivezető útját A hosszú barlangnak, mellyben mérhetetlen Kincsei Ármánynak haszonvehetetlen Csillogó kövekké változának által, A derék hű Csillám varázs botja által. 734