A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

BALASSA Iván: Hagyományos időjóslás, időmágia Magyarországon a 18-20. században

Ítéletei a jég-esőhöz és záporhoz hasonlíttatnak" (30. 30.; 32. 19.). Mindezt Kolozsvárt 1593-ban így fogalmazták meg: „Myert hogy az Vristen eo felsége Bywneynkert határúnkat Sanyarú Izonyw es halhatatlan Jeg Esewel ely Veue..." (SzT. 5. 956.). Éppen ezért az elhárítások egy része is valamilyen formában Istenhez kapcsolódik, ha nem is mindig a vallások által előírt formában. A harang csak az első évezred közepén kezdett elterjedni Európában és a katolikus egyház a 12. század közepén tette kötelezővé. Aló. században a protestáns egyházak eleinte kürtöt alkalmaztak a hívek összegyűjtésére, de csakhamar átvették a harangok használatát. Ezzel hívtak templomba, temetésre, jelezték a napszakokat, de már a vihar, jégeső elleni harangozást tiltották. Erdőfülével kapcsolatban (Udvarhely m.) írja 1771-ben Benkő József, hogy „...a jégesső eleibe való tsengetést végzett..." az egyik református egyháztag és ezt nem vették jó néven (Balassa Iván 1962. 218.). Ugyancsak református Kalotaszegről írja Jankó János: „Különösen a jég csinál nagy károkat s ezért ez ellen is igyekszik babonákkal védekezni. Erősen hiszi, hogy a jég ellen a harangozás és könyörgés használ s ha nehéz idő járnak s a babonák ellen küzdő fiatal pap nem könyörög eléggé, ha jég veri a határt, a papot támadják meg, miért nem könyörgött" (1892. 190.). A vihar ellen való harangozás rendkívül gyakori az egész magyar nyelvterületen, bár annak pontos elterjedését nem ismerjük. A Hegyháton (Vas m.), az csendítette meg a harangot, aki legközelebb volt hozzá, mindenkinek kötelessége volt „felhő ellen harangozni" (Nagy József 1892. 70.). A Borsod megyei palócoknál a zivataros felhőkben a barboncást vélik, aki sárkányon lovagolva gerjeszti a zivatart. Ellene megkondítják a harangot még a református falvakban is (Istvánffy Gyula 1911. 298.). A harang viharűző erejére nagyon kell vigyázni, mert ha öngyilkosnak harangoznak vele, nem képes a jégeső távol tartására, csak akkor, ha újraszentelik (Siklód, Udvarhely m. Ethn. 48. 474.). Már a középkorban így határozták meg a harang feladatát: vivos voco, mortuos plango, fulgura frango (az élőket hívogatom, a holtakat elsiratom, a felhőket eloszlatom). Ezt latinul vagy magyarul egyik-másik harangra rá is írták. Szegeden „A pusztító égiháború, jégeső eloszlatására, messzire űzésére valamikor benn a Városban is meghúzták a harangokat. Amint mondogatták: vihar ellen harangoztak. A harangozó 1723ban szövegezett hatósági esküjében ünnepélyesen kötelezte magát, hogy 'háborgó felhők alkalmatosságával' mindig harangoz" (Bálint Sándor 1980. 3. 329. 1. részletesebben Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos 1940. 197.). A vihar és a jégeső elhárításának egyik módja volt az imádság, melynek egy szép példáját ismerjük Lészpedről (Moldva): Elindula a záporeső a szegen ember eledele e 'rontására Kérdezi a bódugságos szép Szűz Mária Hová mensz te záporesső? Elindultam a szegén ember eledele elrontására, Kérlek térj meg (lassítva mondja) Menj a kősziklára, Hol kenyervel nem élnek, És az ótáriszentcséget nem használják. (Erdélyi Zsuzsanna 1976. 124.; több változata ismert). A verses formában elmondott imádságok mellett gyakran találunk prózában megfogalmazottakat is. Ezek akkor használnak nagypénteken reggel, ha szabad ég alatt a könyörgő először elmond öt Miatyánkot és öt Üdvözlégyet, keresztet vet a világ négy 577