A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HOFFMANN Tamás: A változó változatlan (böngészők, halászok, vadászok)

diéta. Mikor a „gabonakorszak" beköszöntött (a 16-17. században) mindenféle — kalendáriumszerű — receptkönyvet és egyéb háztartási tudnivalókat tartalmazó kiadványt jelentettek meg a hausvaeterlitteratur lapjain. A könyvtárnyi méretű salabaktergyűjteményben — mint holmi görbetükörben — áttekinthetjük a gazdálkodás és az élelmiszerfogyasztás rendszerváltásának részleteit. Úgy tűnik, hogy a hal mintegy átsegítette az embereket a zavarokon, a — több generáción át tartó — szinte krónikus válság összekötötte a múltat a nem is olyan távoli jövővel. A tudomány javallatai a Józan paraszti ész", azaz a közgondolkodás erős pozícióiról tanúskodnak, éppen ezért a „táplálkozástudomány" újsütetű szakemberei nem igen vállalhatják magukénak elődeik tanításait. Az ünnepek tékozló lakomái, mikor is „annyit kell enni, hogy az ujjunkkal elérjük"...a lenyelt táplálékot — ahogyan egy paraszti mondás tartja Svájcban, arra utal, hogy a rendszerváltás társadalmi rétegenként különböző alkorszakokon át tartott és mindenképpen elhúzódott. Egy zürichi polgár, bizonyos Johann Heinrich Füssli a 17. században meg volt győződve arról, hogy — kiadós étkezéskor — hat fontnyi húst, majd egy „csinos halat", fél fontnyi kolbászt, egy pástétom negyed részét és hozzá egy pár font kenyeret kell bekebelezni, amihez tanácsos benyakalni legalább négy—hat icce bort. A 16. századi kórházi rendtartások szerint Bernben hetenként háromszor ajánlatos húst enni, a többi napon viszont megengedett a hal. Ha elfogadjuk, hogy a 15-16. században napi 200 gramm hús lehetett az átlagfogyasztás, azaz évenként egy mázsa, akkor sem tudjuk, mennyi halat ettek. Mégis az elmondottakból arra következtethetünk, hogy a mérleg hallal töltött serpenyőjének súlya csaknem kiegyenlíthette a másikat. Az észak-németországi kórházi rendtartások és más 17. századi források alapján évi másfél mázsás halfogyasztást lehet valószínűnek tartani.

13 Azokon az európai tájakon, ahol az alacsony laksűrűség miatt kisebb volt a kultúrtáj kiterjedése, mint a természetes flórával benőtt földfelület, vadban és halban nem szenvedtek hiányt. A lengyel tóvidéken például a parasztok még néhány emberöltővel ezelőtt is alig ettek húst, halat ellenben, mert erre könnyen tettek szert, szinte nap-nap után. A halfogyasztásukat vadhússal egészítették ki. Hasonló rendszerük volt az ukránoknak és főleg az oroszoknak, mert ahol laktak, sok volt a műveletlen terület, az erdős táj, amit tavak és időszaki vízfolyások szakítottak meg. A „Russzkaja Pravda" rendelkezéseiben, tehát egy, a 12. századnál korábbi állapotokat is tükröző törvénykönyvben büntetést kell annak fizetni, aki szándékosan megrongálja a kifeszített hálót vagy annak tartócölöpeit. A régészeti leletekben sok a halszálka az Ilmen-tó mellett, a Moszkva folyó felső szakaszának egykori településein vagy a Dnyepr partján, Ukrajnában. Az édesvizek mindenütt összeköttetésben vannak egymással. Ezért a halak tavaszszal és ősszel itt is vándorolnak, akár a tengerben. Ennek ismeretében a parasztok mindenütt rekesztőberendezéseket állítottak fel (és hol mulasztották volna ezt el?), hogy bőséges halfogás öröme kárpótolja fáradozásaikat. Az élelemszerzés ezen módját a kolostorok is szorgalmazták, a böjt előírásai és a természet rendjéhez való kényszerű igazodás tehát kiegészítette egymást. A pomerániai oklevelekből kirajzolódnak a Visztulától északnyugatra húzódó táj összefüggő vízrendszerében — a halak időszakos rajzásának ismeretében létesített — halfogó berendezések. A captura, a clausura sive piscatura talán minden európai tájon hozzátartozott a gazdasághoz és ezen keresztül a középkorban 13 Baeumker, 1996. 224-29., Brill, 1960. 45-52., Chaloner, 1966. 94-114., Currie, 1989.147-72., Dyer, 1988. 27-38., Dirlmeier-Schmidt, 1996. 268-91., Hauser, 1990. 80-105., Jaritz, 1987. 157-68., Jones, 1989. 173-84., Jütte, 1986. 117-36, Krug-Richter, 1996. 189-92., Lma., Hundsblicher, 1985. 196-231, Laríoux, 1985/1. 43-76, Schröder-Lembke, 1953. 109-19, Wacha, 1990. 61-117, Wepfer, 1982. 145-64, Winter, 1996. 303-18, Zug-Tucci, 1985.293-322. 535