A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HOFFMANN Tamás: A változó változatlan (böngészők, halászok, vadászok)

nek ki győztesen! Ezenközben a jeges észak történelme lassan enged fel a fagy szorításából. Alig észrevehető változásokon megy keresztül a poláris övezet, a prehistorikus vadászok nyaranta már vizek partján halásznak és zöldelő növényvilág veszi őket körül. Északra húzódnak sokan, miközben fókavadász, lazachalász rokonaink sok mindent elsajátítanak a kontinensen délebbre nem is olyan régen élt rénvadászok szokásaiból - munkakultúrájuk elegendő energiát akkumulál ahhoz, hogy kis lépésekkel haladjanak előre, változtatván életvitelükön. Természetesen senki sincs tisztában azzal, hogy mekkora utat kell még megtenniök. A hó és jég sivatagában, ahol - a kontinentális klímaövben élők tapasztalataival egybevetve - mindenütt eltorzulnak az évszakok időbeli arányai, alig van tavasz és mindössze néhány napos az ősz, rövid a nyár, lépten-nyomon előbukkannak a tél emlékei, csak lassan kanyarog az ember - változásokra kényszerített - története. Bár a mindennapok változásai alig észre vehetőek, a történet mégis korszakokra osztható. Akik benne élnek, kanyargós utat tesznek meg, néhol vissza is fordulnak, mert fogva tartja őket környezetük. Az év csaknem kétharmadában hó lepi be őket. A kanadai karibu eszkimók, a Tajmír-félsziget nganaszánjai mintha újrakezdenék mindazt, amit Franciaország egykori rénvadászai már évezredekkel ezelőtt abbahagytak. A rén-lappok Skandináviában a szó szoros értelmében „a jég hátán élnek", mégis megélnek. Övék a kis lépések történelme. Talán ezért tétovák mozdulataik, de egyikük sem élettelen szobor, az idő múlásával mérhető minden változás életükben. Bár szorosan kötődik sorsuk élettelen és élő környezetükhöz, ám ennek ellenére saját életüket élik valamennyien. Aki felületes pillantást vet rájuk, csaknem mozdulatlan történelmet lát, alaposabban szemügyre véve őket, belátjuk, hogy ők is múltunk tanúi. Alkotásaik alig különböztethetők meg melegebb égtájakon lakó őseink hagyatékától. Mindaz, mi ránk maradt - szegényes kollekció, ráadásul sok minden el is pusztult belőle. De nem sokkal gazdagabb az örökösöké, Észak mai lakóié sem. A fókabőrből varrt öltözékeket mindig hús-vér alakok húzták magukra még a századfordulón is -, noha a szóban forgó kellékekkel még képzeletünkben sem öltöztethetjük fel őseink csontvázait. Ennek ellenére a kortársak maga teremtette felszerelésével kiegészíthetjük azt a szegényes kollekciót, amit a föld alól előkaparnak, ha szerencséjük van és „mellékletekben gazdag" leletre bukkannak - a régészek. (Gotland szigetén, Vaesterbjers leletei között például szigonyával eltemetett vadász csontvázát tárták fel.) A jelekből ítélve talán azt is hihetnénk, hogy északon megállt az idő. De ez csalóka látszat. Jóllehet errefelé a történelem csaknem mozdulatlan, mégsem dermedt jéggé a természet, hátmég az emberek világa! A Lappföld nem az Antarktisz, az idelátogató expedíciók nemcsak kőzetekkel térnek vissza, hanem az itt lakók alkotásaival. Kis, alig észrevehető, mégis határozott jelekből következtethetünk arra, hogy itt is zajlik történelem. Az őslakók élete ugyan függvénye a természetnek, ám az emberi sorsok időnként tétova lépésekre emlékeztetnek. Csaknem mindenki, aki itt él, letér a be sem látható jövőbe vezető ösvényről, miközben szélesebbre tapossa azt. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az ő történelmük mégiscsak a felszín történelme, nincsenek mélyben zajló, következményeiben jól érzékelhető áramlásai. A jégkori európaiak még csak arra képesek, hogy igazodjanak a természethez, de nap-nap után haladnak a maguk útján, néha letérnek ugyan, olykor még el is tévednek, de ebből néhányuknak előnye származik. Ok fedezik fel a jobb életfeltételeket kínáló világokat. Egyelőre rokonaik és őseik még nem találtak rá az odavezető útra. Mégis a tévedés, a véletlen szerencse láncolatában megtalálható a felfedezés is, ebből pedig egyre több van, a lánc végét már csakis ezek a szemek alkotják. 529