A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HOFFMANN Tamás: A változó változatlan (böngészők, halászok, vadászok)

mediterrán gyakorlattól eltérő életritmust alakítottak ki, de a többletmunka ellenére előszeretettel telepedtek meg az erdei hátságokon vagy az egykori hordalékos folyamvölgyekben. Az itteni életfeltételek kárpótolták őket fáradozásaikért. A halászok és a vadászok továbbra is megmaradtak a vizek partján. Ezáltal azonban hozzájárultak marginalizálódásukhoz. A történeti időkben a vadászok és a halászok már csak a tűlevelű erdők övezetét tekintették otthonuknak, ott éltek kisebb csoportokban, ahol a föld alig terem. Ennek az lett a következménye, hogy a jégkorszak után szelektálódni kezdett az európai lakosság. A fenyőövezet egy ideig nem is vonzotta a földműveseket. Az Alpokban, ahol vertikálisan tagozódik a növényvilág, földművesek telepedtek meg a mélyben, mert a kultúrnövények csak ebben a mikroklímában fejlődtek, felettük, a hegyoldalakon állattartó telepek létesültek és még magasabban már csak a vadászoké volt a világ. Ez ma is így van. Voltaképpen ugyanezek az övezetek keletkeztek a szélességi köröknek megfelelően. Északkelet-Európa jó példája a gazdálkodás ekológiai adottságok szerint alakuló regionális tagozódásának. A tundrák vadászai évszázadok óta cserekereskedelem közvetítésével szerzik be a sarkkörtől délre termett élelmiszereket, a tundra és az erdőöv határövezetében — a vadászok és a parasztok közötti sávban — réntartó pásztorok váltogatják szálláshelyeiket. Mindazonáltal a vadászat, a halászat, a pásztorkodás, sőt még a paraszti foglalatosságok közé sem lehet választóvonalat húzni, valamennyi élelemszerzési mód kölcsönhatásban van egymással, még a távoli északon is interferálnak a foglalkozások. A kérődző nagyvadak kedvelték a facsoportokkal tarkálló mezőket, míg a sűrű erdőket nyulak, rókák, medvék, őzek, szarvasok, farkasok és vaddisznók választották otthonuknak. (Noha a farkas főleg a ligetes szteppét kedveli.) Ezeknek az állatoknak többsége falkákban él. Rejti őket az erdő. A nyilak és íjak kevésbé hatásosak velük szemben (bár a paleolitikus mikrolitek arról győznek meg, hogy őseink fáradhatatlanul próbálkoztak). Ellenben mindenütt beváltak a tőrök és a csapdák. Másrészt a nyílt terepen előszeretettel üldözték a vadat. Hálók, pányvák, kötelek, hurkok, szúró- és dobószerszámok (amelyeket nem ritkán fordítottak emberek ellen) mind hatékony kellékei a vadászatoknak. Itt van igazán szerepük a kutyáknak. Igénybe veszik a lovakat is. A délkelet-európai szteppék (amióta pásztornépek laknak itt) kitűnő gyakorlóterepei az üldözéses vadászatoknak. Innen származnak a középkori hajtóvadászatok látványos mutatványai. A vörös frakkos angol urak rókavadászatainak alapelemeit a népvándorlás kor pásztorai gyakorolták be. Valamennyi lóhátról űzött vadászat jó alkalom arra, hogy a társadalmi elithez tartozók szemrevételezzék egymást és tudatosítsák magukban összetartozásukat. Egyidejűleg a vadászat kínálja a manipuláció lehetőségét is. Már régen eltávolodtak valamennyien a résztvevők attól a határtól, amelyen túl az élelemszerzés tartománya húzódik. Ezeknek a vadászatoknak már nincsenek primer funkcióik. Minél nagyobbak egy társadalom élelmiszertartalékai, annál inkább átalakul a vadászat. A modern civilizációkban vadgazdálkodást tartanak fenn. A tervszerű szelekció, a takarmányozás, az optimális adottságú biotópnak választott környezet gondozása váltja fel a zsákmányolás ősi hagyományait. A trófeaszerzés révén háttérbe szorulnak az elemi vadászigények. A rendezvények segédszemélyzete szinte puskacső elé tessékeli a terítéket. Az urak számára már régóta csupán időtöltés a vadászat, sajátos terepe a hatalom gyakorlásának, ahol a paraszt — hajtóként — alantas közreműködője a sikernek. Évszázadokkal ezelőtt, a rendi társadalmak legtöbbjében körültekintően gondoskodtak arról, hogy betartsák a visszájára fordult rendszer szabályait. Mindenekelőtt eltiltották a parasztokat a lőfegyverektől, miáltal tulajdonképpen kikényszerítették a tőrök, csapdák alkalmazását. Ekkor valójában keskeny rést nyitottak az ekoszisztémán, a vadászat ősi 520