A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

VIGA Gyula: Az erdőbényei kőipar néprajzi vonatkozásai

A 18-19. század folyamán minden korábbinál jobban megnő a kőbányák és a kőanyag jelentősége. Erőteljesebben hódít tért a népi építészetben is,

30 s bátran megfogalmazhatjuk, hogy a magyarországi polgárosodás számos vívmánya a kikövezett országutakon és a kőalapokra épített vasútvonalakon terjed. Mindez minden korábbinál nagyobb számban igényli a kőbányászokat, kőtörőket, útépítőket, akik egyaránt maguk közé vonzzák a falvak nincstelen zsellérnépességét - legalább az esztendő egy részében -, s a lengyel, morva, szlovák vidékek munkerő-feleslegének egy szeletét. Természetesen különösen azokra a vidékekre, illetve népére gyakorolnak vonzást, ahol a lokális kőbányák művelésének, kőzetanyaguk feldolgozásának már korábbi hagyománya van.

31 A 19-20. század fordulóján a történeti Magyarország területén már mintegy 2500 kőbánya adja a nyersanyagot.

32 A fentieknek számos következménye van mind a kőbányászás és hasznosítás technikai vonatkozásában, mind a kőmunkások mikrotársadalmában. Az előbbi egy kontinentális léptékű technikai-technológiai hasonlóságot, az eszközkultúra és a szakterminológia nagy amplitúdójú kapcsolódását eredményezte, az utóbbi pedig a kőmunkások sajátos társadalmi hierarchiáját. Természetesen ez is történetileg változó folyamat. Bizonyos azonban, hogy e társadalom csúcsán a képzett kőfaragók állnak, az alján pedig azok a kőbányászok helyezkednek el, akik tevékenységükben nem szakadtak még el egészen a paraszti munkától. A kettő között nagyon változatos, sokszínű az átmenet mind a tájak, nyersanyagok, piaclehetőségek objektív vonzatában, mind az egyén felkészültségének, szorgalmának, lokális esélyeinek függvényében. A fentiek természetesen egyáltalán nem függetlenek az erdőbényei kőipar történetétől. A helyi szájhagyomány szerint a bényeiek ősei valahonnan Olaszországból származtak, s onnan hozták magukkal a kőfaragás tudományát. Még azt is tudni vélik, hogy az eredeti lakóhelyükön fehér márvány bányában dolgoztak. Más vélekedések szerint a Dunántúlról telepedtek át kőfaragók, s ők honosították meg Bényén a kőipart. Mai adataink nem alkalmasak a kezdetek megvilágítására, de bizonyos, hogy századunk első felében is sokirányú kapcsolattal rendelkezett az erdőbényei kőfeldolgozás, amiben áttelepülések, időszakos vándorlások és interetnikus kapcsolatok egyaránt megragadhatók. Az 1800-as évek legvégén a Beck-bányában olasz kőfaragók is dolgoztak, de részt vettek a kő feldolgozásában olasz riccerek is, akik útburkoló köveket faragtak. A hagyomány nekik tulajdonítja a Szerencs és Sátoraljaújhely között álló közúti hidak építését. Attelepülesükrol nem tudunk, de bizonyos, hogy a Beck-üzem olasz kolóniája jelentős hatást gyakorolhatott a bényei kő technikára. A talán legnagyobb hatású bényei kőfaragó, Skodák Cirill szlovák vidékről telepedett át, de magát a kőszobrászatot Olaszországban tanulta. Jól kimutatható a kőbányák közötti kapcsolat a riccerek vándorlásában. „Ez egy vándor mesterség, csak ott lehet csinálni, ahol kő van. Mindig oda mentek ezek, ahol több pénzt adtak. Ide először a Dunántúlról jöttek riccerek, de én már itt tanultam. Mi előttünk nem voltak, akik helyben tanulták volna a szakmát. Jöttek a badacsonytomaji bányákból, meg máshonnan, akik ott is kockakövet csináltak. így került ide a Láng család, volt a Kovacsik János meg Kovacsik Márton: ezek testvérek voltak. Voltak a Stefanikok. De sokan már elmentek innen máshová, mikor bezárt a bánya. Lakást béreltek a 30 Bakó Ferenc 1985. 225-251. 31 Huska, A. M. 1968.; Hála József 1995. 37-72.; Az időszaki munkásvándorlásokról összegzőén: Viga Gyula 1990.228-231. 32 Schafarzik Ferenc 1904. 484