A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

VIGA Gyula: Az erdőbényei kőipar néprajzi vonatkozásai

Hasonlóan vándorlás és migráció nyomjelzője a faragott útburkolati kövek készítőinek (riccerek) tevékenysége: a jó minőségű kockakövek előállítása máig kézi munka maradt.

21 A riccer- (kővágó-) mesterség éppen úgy önálló szakma, mint a kőfaragás. „A kőfaragók a fehér kővel dolgoznak, a riccerek a fekete bazaltkövet vágták."

22 A kőzet kitermelését nem a riccerek végezték, de a kifejtett kődarabokat maguk, kézzel dolgozták fel a nagy tömböktől a kis kockákig. A kőtömböket 10-12-15 cm hosszú ékekkel hasították. Volt, amikor a bányában erre szakosodott hasítok végezték ezt a munkát, akkor a riccerek az így kifordított kisebb tömböket darabolták tovább. A második világháború után már kompresszorral fúrták meg a nagyobb tömböket, ezzel segítve a hasítok tevékenységét. Mint számos más kézműves munkánál, a kővágóknál is az anyag tulajdonságainak megismerése, adottságainak kihasználása volt a tanulás, a mesterség elsajátításának alapvető szakasza. A kezdő riccerek először a kőről a csomókat leverni tanulták meg: búbok vannak a kőzetben, amelyek mentén az anyag nem egyenesen hasad el, s csak lesimításuk után lehet összeilleszteni a kőkockákat. A riccernek a követ jól meg kellett figyelnie, meg kellett keresnie a szálát „A kőnek pont úgy szálja van, mint a fának, s csak azon lehet elhasítani. A szálja mentén hasad, mintha késsel vágnák."

23 A kőtömbök oldalán hornyokat (kalpisznyi) vágtak spiccvassdl, amit kalapáccsal ütöttek. A tömbök hasításával, méretük csökkenésével egyre kisebbek lettek az alkalmazott spiccvasak és ékek is: amikor már 50-60 cm élhosszúságú tömbök voltak, akkor a durmancs nevű apró ék szolgált a kőkockák végső megformálására. A kockák éleit a macninak (maszlinak) nevezett csákánnyal vágták végig: a nagyobb súlyút csuszlag macninak, a kisebbet kiskő macninak nevezték. A macni és a hosszú nyelű kalapács (bunkó) nyele leginkább somfából készült, ami rendkívül rugalmas és erős. Több méret állt rendelkezésre az ebekből is: pl. a nagyobb tömb elhasításánál a kalpisznyibe 6 darab - 3 ugró és 3 húzó ék - került. A húzó ékek két oldalára feszítő falemezke (blaska) került, hogy az ék ki ne pattanjon és jobban feszítsen. A kőbányáknál kovácsműhely működött, ahol a riccerek szerszámait is készítették és javították. A Hubertus bányában fedett barakk állt a kővágók rendelkezésére, oda szállították nekik a kőanyagot. Készítményeik mérete és formája a mesterség korábban kialakult mintáit követte, de az újabban megfogalmazódó igényekhez is igazodott. Afejkő vagy hosszú háromnegyedes kő lényegében hasonló méretű: általában 27x18x14 cm, de az előbbi az alja felé elkeskenyedő lehetett. A háromnegyedes kő átlagos mérete 18x18x18 cm, az apró kocka vagy rövid kocka 10x10x10, 10x10x8, vagy 10x8x8 cm élhosszúságú. Hasítottak ezeken kívül ún. szegélyeket, pesti szegélyeket, amelyek különböző méretűek voltak: általában 27x10-14x10-14 cm élhosszal. A darabolásnál lehulló törmelék kőzetet (sifra) régebben a sáros utak feltöltésére használták, az elmúlt évtizedekben pedig bezúzták. Az 1960-70-es években egy ügyes riccer hetente 1000-1200 darab kiskockát is megfaragott, ami - az 1970-es években - 4 forintjával számolva jelentős jövedelmet biztosított számára. A munka értékét növelte, hogy abban az időszakban exportra, főleg Nyugat-Németországba termeltek. A második világháború utáni évtizedekben általában 8-10 riccer dolgozott a bányában, a helybeliek mellett Tállyáról is jártak át munkára. 21 Hála József 1987. 78-81. 22 Láng József adatközlő, szül. 1930. 23 Láng József, szül. 1930. 482