A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

VIGA Gyula: Az erdőbényei kőipar néprajzi vonatkozásai

A kőfaragók társadalmi helyzete A bényei kőfaragóiparról nem mondható el, hogy az apáról fiúra szállt volna: a fiatal fiúkat inkább a szegénység indította el a kézművesség felé. Társadalmi státusukban és mentalitásban csak fokozatosan szakadtak ki a helyi paraszt-polgári, a munkában és a földhöz, leginkább a szőlőhöz való ragaszkodásban elsősorban paraszti körből, többüknek ez egészében soha nem sikerült. Ha szívós munkával felküzdötték magukat, akkor szőlőt és gyümölcsöst vásároltak, de annak munkáját már nem ők végezték: a szőlőt napszámosok kapálták, mert a kőfaragással jobban lehetett keresni. De volt olyan kőfaragó is, aki minden nyáron elment aratni 2-3 hétre, hogy úgy szerezze meg a kenyérnek valót. A kőfaragást a helybeliek jól menő iparnak tartották, a vele foglalkozó iparosok a tehetősebbek közé tartoztak. Ha szegényebben kezdték is, jobb esélyük volt a felkapaszkodásra, mint a mezőgazdálkodóknak. Igaz, a kőmunka kemény fizikai igénybevételt jelentett. A jó kőfaragó adottságai között azonban nem ezt tartják a legfontosabbnak, hanem a tudást: ez azt jelentette, hogy a kődarabot maga elé véve, abba bele tudta képzelni a kialakítható formát, s azt ki is tudta „alkotni" belőle. Ennek megfelelően más volt a különböző mesterek rangja, státusa a településen belül, másként becsülték meg tudásukat, munkájukat is. Amíg az északi országrész más vidékein a kőfaragás ősztől tavaszig zajlik legnagyobb ütemben, mintegy kiegészítve a mezőgazdálkodás féléves ciklusát, addig Bényén a faragás dömpingje márciustól őszig, leginkább mindenszentekig tartott. Ennek oka elsősorban a helyi kőanyag, a faragható fehér kő tulajdonságaiban keresendő: télen megfagyott, nem lehetett bánni vele, nehézkes volt a feldolgozása. Emellett télen szünetelt a megrendelés is. Tavasszal kezdték újra az ősszel abbahagyott munkát, feltéve, hogy volt megrendelés, s a mesternek volt pénze és anyaga a jelentkező igények kielégítésére. A bényei kőfaragók alvállalkozók voltak egy-egy nagyobb építőmunka során. Sírkövet, emlékművet, hasonlókat maguk vállaltak fel, de az igazán nagy feladatoknál, mint pl. egy épület kőfaragómunkája, alvállalkozóként jelentek meg. A riccerek tevékenysége A 19. században nagy léptékben meginduló útépítések felértékelték a kemény, ám jól hasadó vulkanikus kőzetek és azok bányáinak jelentőségét. A jó minőségű útburkoló kövek anyagát a Magyarországon nagy mennyiségben előforduló andezit, dácit és bazalt adta. Legfontosabb lelőhelyeiken nem csupán a bányászás és a feldolgozás változása, hanem a kőfejtés és -feldolgozás szervezete, struktúrája is átalakult, ami a 19. század végére már külföldi megrendelések teljesítésére is alkalmassá tette a hazai kőipart. Az andezit, a bazalt és dácit kitermelésében fontos szerep jutott a Duna mente kőbányászainak, illetve az ő szaktudásuknak: nem csupán az andezit és a dácit kitermelésének technikáját közvetítették az ország más területeire, hanem ott szerzett jártasságuk lendítette fel a hazai bazalt bányászatát is.

20 Az erdőnyei kőbányászat története, a kőanyag nagy volumenű kitermelése és feldolgozása párhuzamos a hazai útburkoló anyagok felhasználásának 19-20. századi históriájával. 20 Kiváló tanulmányában összegzőén szól a kérdésről: Hála József 1995. 16-36. 481