A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

VIGA Gyula: Az erdőbényei kőipar néprajzi vonatkozásai

A kőbányászok többségükben parasztemberek voltak, különösen a fehérkő fejtések kétkezi munkásai. Az erdőbényei tufát ugyanis csak tavasztól őszig lehetett fejteni, így a szegényebb embereknek el kellett dönteniük, hogy a nehezebb, ám jobban fizető kőfejtést végzik, vagy a szőlőkben vállalnak napszámos munkát. Adataink szerint a kőbányászás kb. másfélszeres jövedelmet biztosított a mezőgazdasághoz viszonyítva. Volt, aki nem bírta a kőfejtést, de számosan beleszoktak, s lényegében abból éltek. A jobb kőfaragó mesterek általában állandó alkalmazottakkal végeztették a kő kitermelését, akik a bényei szegényparasztság soraiból kerültek ki. Számosan voltak azonban, akik felváltva vállaltak munkát a mezőgazdaságban és a kőbányákban is: nyáron kepés aratóként szerezték meg családjuk kenyerének valóját. A kőtechnika produktumai: tárgyak és objektumok Nehéz lenne számba venni mindazokat a tárgyakat, készítményeket és objektumokat, amelyeket a helyi kőtechnika adott Erdőbényének, a bényeieknek. A településkép, a hagyományos építészet egészében magán viseli a kőmunkák hatását: a kőből épült, illetve faragott objektumok közönségesen vannak jelen az egykori mezőváros mai arculatában is. A fentmaradt építmények és tárgyak különböző korúak, bennük több generáció ízlése és technikai tudása rétegződik egymásra. Mindez persze együtt alkotja a bényei hagyomány sajátos részét, amelynek a település lakói akkor is örökösei, ha az lokális kötődésükben esetleg nem fejeződik ki. Alapvetően elvált egymástól az andezit és a vulkáni tufa hasznosítása, s a felhasznált kőanyag is különböző szinten megmunkált, eltérő módon viseli magán a kőtechnika nyomait. A patakból kiszedett, alaktalan kődarabokat a helyi népnyelv macskafejű kőnek nevezi. Korábban ezt használták fel a lakóházak alapozásához: csak sárba rakták az alapot. De ezekből a kődarabokból voltak összerakva az 1920-30-as években a régi kerítések, illetve azok lábazata is. A Hubertus bányából kikerülő szabálytalan, faragott tömböket ugyancsak a házak alapzatába rakták, de már cementbe ágyazva. A házak lábazatához használt tömböket már megfaragták, mert azokat illeszteni kellett. De jobbára az a kő került az építkezésekhez, amit egyébként a törőre vagy zúzára, szállítottak volna. Elszállították ezt az andezitet a környező települések építkezéseihez, de az ország távolabbi tájaira is. A magyar népi építészet kutatásában vissza-visszatérő probléma a kőépítkezés, a kő építőanyag felhasználásának időrendje. Kétségtelen, hogy kimutatható egy erőteljes váltás a 18. század második felétől, végétől a fa és a kő építőanyag között, amit a Kárpát-medence erdős hegykeretén rendkívüli módon megritkult erdőállomány, illetve a faanyag áremelkedése okozott, s az is vitathatatlan, hogy a tégla-kőfalú lakóházak még századunk első évtizedének végén is csupán 19%-át tették ki a falusi lakóházaknak.

4 Feltűnő azonban, hogy a kőfalazat, a térség geológiai adottságait követve, rendkívül egyenetlenül oszlik meg, s vannak kistájak, ahol csaknem 100%-ban kőből épültek a lakóházak.

5 Szabó István és - az ő nyomán - akár elfogadjuk Bakó Ferenc érvelését, miszerint a kőfalazat építésének a középkorban jogi akadályai voltak, vagy azt a megfontolást, hogy a kőtechnika komolyabb szaktudást és eszközkészletet igényel, mint a földfalazat elkészítése,

6 az aligha vitatható, hogy a mezővárosok, köztük Tokaj-Hegyalja paraszt-polgári településeinek helyzete ebből a szempontból is sajátos. Nem csupán 4 Bakó Ferenc 1985. 225.; Viga Gyula 1990. 33-38. 5 Bakó Ferenc 1985. 226. 6 Szabó István munkáját idézi: Bakó Ferenc 1985. 229.; Vö. Balassa M. Iván 1994. 129-135. 465