A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

VIGA Gyula: Az erdőbényei kőipar néprajzi vonatkozásai

A kőfejtés technikája A kemény vulkáni kőzet kifejtése más technikát igényelt, mint a puhább, szálán jól hasadó tufa. A kézimunka hagyományos technikáját azonban az utóbbi őrizte meg, mert a további megmunkáláshoz elengedhetetlen volt a minél nagyobb kőtömbök kiemelése. A fehér követ srámolással fejtették. A vízszintesen futó érhez (lóger) vagy természetes erek (iberlóger, klufta, stick) vezettek, vagy mesterségesen kellett azokat létrehozni. A srámolás kétélű csákánnyal történt: kb. 10-30 cm szélességű vájatot vágtak az anyagba, amit aztán ékekkel hasítottak tovább. Ha egy kisebb tömböt akartak kiemelni, akkor a srám keskenyebb volt. Az ékeket a szögjukban keményfa blaskávaX támasztották meg, hogy ki ne pattanjon. Az ékeket bunkóval, hosszú nyelű kalapáccsal verték. Ezek súlya eltérő lehetett: leggyakrabban a 10 kg súlyút használták. Nyelét általában som vagy birs fájából alakították ki, hogy rugalmas legyen, s a kézre ne üssön vissza. A tömböket a lógerről is ékekkel húzatták fel, majd stangával mozgatták tovább. A srámolás nemcsak nehéz fizikai munka volt, hanem nagy ügyességet is igényelt: az ékek fokozatos és egyenletes beütésével lehetett értékesebb kőtömbökhöz jutni. A robbantás a két háború közötti időszakban már nagyban segítette a kőfejtők munkáját, ám a fehér követ tönkretette, s ott csak ritkán alkalmazták. Ha olyan kemény réteg volt az anyagban, amit nem lehetett srámolni sem (glét), akkor esetleg belelőttek a kőzetbe a robbanószerrel. A fekete Mzetet azonban általában robbantották, a legnagyobb bányában, a Hubertus területén általában ezzel az eljárással éltek. Ott lőmestereket alkalmaztak erre a munkára. A kényesebb követ, ha nagyobb tömböket akartak kinyerni, puskaporral robbantották, a kevéssé értékeset pedig paxittal. Az alsó, vizes réteget dinamittal robbantották. A robbantás után a kőfejtők kötéllel ereszkedtek a kőfalra, s felülről haladva lepucolták a sziklát: letolták, kimozdították a meglazult darabokat, hogy a balesetet elkerüljék. A robbantáshoz 2-3 méter mélységű furatokat készítettek, amit menet közben vízzel tisztítottak ki. Csipkefából hosszú, összetoldott nyelű pamacsot csináltak, amivel a törmelék (macok) eltávolítható volt. A Hubertus bányában a riccereket fa barakk védte az időjárás viszontagságától: az alatt darabolták a kőtömböket. De a többi, hosszabb ideig használt kőfejtőben is volt egyszerűbb hajlék (bódé, butyka, fészer), ahová a bányászok elhúzódhattak, s ahol a szerszámaikat is tartották. Gyakran azonban csak a kövek alá rejtették el a szerszámokat a munkaidő letelte után. A kőtömböket leginkább csak kézzel mozgatták, stangával segítve annak haladását. A Hubertus bányában, ahol a termelés a legnagyobb volumenű volt, keskeny sínpáron 3/4 köbméteres csillékben szállították a kibányászott anyagot. A sínpár lement egészen a longi vasútállomásig, azon sokáig mura lovakkal vontatták a csilléket. 2-3 csillét összekötöttek, a lovat hámfával fogták az első csille elé. Ahol partos rész volt, ott a lovat kifogták, s a csille fékjével lassították a szállítmány futását. Az 1920-as években már kis motoros mozdonyt alkalmaztak a vontatásra. A kockakőnek szánt fekete követ nem volt szabad kiszáradni hagyni, mert akkor nem hasadt egyenletesen, hanem apró darabokra tört szét. Ezért a nyári melegben gyékényből szőtt takarókkal borították le, hogy ne veszítse el a kő a nedvességét. Erre a célra még a két háború között is szívesen használták a kisgéresiek nagy hagyományú gyékénymunkájának termékeit.

3 3 Viga Gyula 1996. 141. 464