A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

TARCAI Béla: Fénykép a temetőben

Szegény forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse." Ha az életet nem lehet újrakezdeni, némi kárpótlásként hajlandók vagyunk elfogadni azt az állítást, hogy a születésünk pillanatában meglévő életenergiáink nem 5080-100 évre elegendők, hanem ennél sokkal többre. Talán elérhető, hogy akár 200 évig is élhessünk, ha energiáinkkal jól gazdálkodunk. Tragikus ellentmondás van abban, hogy az élet meghosszabbítását szolgáló manipulációk a mesterséges megtermékenyítéstől kezdve a gépi lélegeztetésig, szembenállnak az életet pusztító technikákkal a csecsemőgyilkosságtól az atomháborúig. Az újrakezdés lehetetlensége miatti kárpótlásként foghatjuk fel azt a törekvést is, hogy legalább a halál utáni - kinek-kinek hite szerinti - életünket szeretnénk földi létünkkel összehangolni, és ugyanezt, a kegyelet révén, minden embertársunknak megadni. A mások iránti kegyelet és tisztelet ad jogot arra, hogy mindezt mi is elvárhassuk a minket túlélőktől. A kereszténység halálképe, amely drámai módon szembeállítja a túlvilágot a földi léttel, kapcsolódik egy régebbi nézethez, hogy az elhunytnak nemcsak a testét kell végtisztességben részesíteni, hanem az eltávozott lelket is meg kell nyugtatni, hogy a túlélők is békében élhessenek. Ezeknek a megfontolásoknak a nyomán létesültek a temetők, és váltak az eltávozottakra való kegyeletes emlékezés gyakran látogatott kertjeivé. A halál és a holtakat megillető végtisztesség magánügy mindaddig, amíg egy család vagy kisebb közösség gyászáról van szó. Közüggyé válik viszont akkor, amikor az elhunyt földi maradványainak elhelyezése a közösség által erre a célra létrehozott helyen, a temetőben történik. Még inkább közügy, ha a társadalom megítélése alapján, köztiszteletben álló, kiemelkedő személy kapja meg a végtisztességet. A temető mint közösségi intézmény nem csupán arra szolgál, hogy ott az elhunytak földi maradványai az erre nézve kialakított rend szerint „végső nyughelyet" találjanak, hanem arra is, hogy a hozzátartozók és általában a túlélők kegyeletüket folyamatosan leróhassak, és arra is, hogy a holtakat azonosítani lehessen, tehát személyiségük továbbra is - bár nem jogi értelemben - életben maradjon. Ezt a túlélést szolgálják a sírjelek (sírkövek, síremlékek, fejfák) és a rajtuk elhelyezett feliratok, a kódolt üzeneteket közvetítő szimbólumok, továbbá a portrészerű díszítőelemek: szobrok és fényképek. A temetők fejfái, sírkövei nem csupán egyszerű jelek, információkat közlő médiumok, hanem az elhunyt és a túlélők közötti érzelmi kapcsolatok kifejezői is. Utalhatnak arra is, hogy a gyászt a család saját belső ügyének tekinti és nem kíván többet közölni a kívülállókkal mint pl. „Édesanyánk", vagy egyáltalán nem tüntet fel semmilyen adatot. Ennek ellenkezője az epitáfiumokon fennmaradt, de ma is élő bőbeszedűség, amellyel a minden bizonnyal tisztes elhunyt földi érdemeit rangjának, címeinek, tisztségeinek, kitüntetéseinek felsorolásával kívánják hangsúlyozni, nem mulasztva el feljegyezni, hogy a síremléket ki állíttatta. Az elhunytak személyét felidéző sírjelek használata több ezer éves hagyomány. Az etruszkok terrakotta szobrokat, az elhaltak képmását helyezték a sírokra, az egyiptomiak ember formájú szarkofágokat készítettek és az arcot maszkokkal helyettesítették, a görögök eleinte egész alakos szobrokat, majd amikor a Solon

3 demokráciáját továbbfejlesztő Kleiszthenész

4 ezt megtiltotta, domborművekkel díszített sztéléket állítottak a sírra. A görög sírművészet nem törekedett az egyéniség ábrázolására. Tárgya az ideális 3 Kr. e. 7-6. században élt filozófus és államférfi, a görög demokráció megalapozója. 4 Kr. e. 510-ben jutott hatalomra Athénban, és szigorú intézkedéseivel erősítette a demokráciát. 350