A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

BENCSIK János–SZÁSZI Ferenc: A csehszlovák-magyar lakosságcsere etnikai, demográfiai és társadalmi adatai Borsod-Abaúj-Zemplén megyében (1946-1948)

lakosoknak hagyták meg, akik antifasiszták voltak, részt vettek az ellenállási mozgalomban, üldözték őket a köztársaságokhoz való hűségükért. Vagyis a kollektív bűnösség elve alapján a magyar nemzetiségű lakosság többségét ki akarták telepíteni. A függelék V. cikkelyéhez kapcsolódó szöveg a fentieket azzal egészíti ki, hogy „az áttelepítendő magyarok számába be kell tudni azokat a személyeket is, akik Magyarországra már áttétettek vagy átköltöztek". Ugyanakkor az egyezmény VIII. cikkelye engedélyezte a magyar nemzetiségű háborús bűnösök egyoldalú létszámon felüli kitelepítését Csehszlovákiából azzal, hogy az utóbbiak száma nem haladhatja meg az ezret. Növelhető volt kb. 20-30 ezer fővel a kitelepíthető magyar lakosság száma a XII. cikk szerint is, hisz az egyezmény „határozatai nem alkalmazhatók azokra, akik 1938. november 2-a után települtek le a csehszlovákiai köztársaság területére". A VI. és a VII. cikk mindkét országból áttelepítettek ingó és ingatlanának értékkülönbözőségéből adódó kártérítés kérdéseivel foglalkozik. Lényegében idetartozik, bár a levélváltás során az V. cikkelyhez kapcsolódóan egyeztek meg a felek abban, hogy „az áttelepítendő személyek kiválasztása főbb vonatkozásokban feleljen meg a Csehszlovákiában élő magyarság társadalmi összetételének (foglalkozás, anyagi helyzet)". A X. és a XI. cikkely az egyezmény végrehajtásának megkönnyítésére 2-2 tagból álló vegyesbizottság létrehozásáról határozott és annak hatásköréről, működéséről ad tájékoztatást. Mint említettük, a lakosságcsere-egyezményhez második fejezetként jegyzőkönyvet és levélváltást kapcsoltak. A jegyzőkönyv 3. pontjából kiderül, hogy a csehszlovák fél az egyezményt egy „jövőbeni végleges megoldás" első lépésének tekintette. A 4. pont szerint „az egyezmények aláírása ellenére is a csehszlovákiai magyar lakosság kérdése továbbra is megoldásra vár". Az 5. pontból az is kiderül, hogy a végleges megoldás érdekében a Csehszlovák Köztársaság kormánya „fenntartja magának a jogot arra, hogy a kérdést a békeértekezleten felvesse vagy más eszközzel rendezze". Bár a Csehszlovák Köztársaság kormánya a csereegyezmény jegyzőkönyvében ígéretet tett, hogy a végleges rendezésig „felfüggeszti a magyarok kiutasításának és áttelepítésének gyakorlatát, ...függőben tartja... ezek vagyonának elkobzására vonatkozó intézkedések megvalósítását, és a közalkalmazottak létminimum biztosításához szükséges szociális segélyben fogja részesíteni" az érintetteket, a magyar kisebbségtől mégis minden belső eszközzel igyekezett megszabadulni.

9 A fő cél érdekében a Magyarországra küldött Csehszlovák Áttelepítési Bizottság gyakran megszegte az egyezményt, a Szlovákiában elbocsátott magyar nemzetiségű közalkalmazottaknak ígért szociális segélyre, és a vagyonelkobzási rendelet felfüggesztésére vonatkozó ígéretet sem tartották be. A módosabb gazdákat és polgárokat igyekeztek kijelölni az áttelepítésre. 1946. júniusában megkezdték az ún. reszlovakizációt, visszahonosítási kampányt. A reszlovakizációs rendelet kimondja, hogy aki szlováknak vallja magát visszakaphatja állampolgárságát, vele járó jogait, munkáját. A kilátástalan helyzet (a szörnyű meghurcoltatás), a földtől való megfosztás, a megaláztatás elkerülése miatt 1946 nyarán 410 820 magyar nemzetiségű kérte, hogy nyilvánítsák szlováknak. Ennek ellenére novemberben megkezdődtek a deportálások. Kb. 10 ezer családot, 41 ezer embert raktak nyitott marhavagonokba és szállították át őket a Szudéta-vidékre.

10 Novemberben pedig a szlovákiai magyarság Csehországba való kényszer-áttelepítését, az ún. munkaerő-toborzást rendelték el. A magyarok kulturális helyzetét is kilátástalanná tették. 9 A lakosságcsere-egyezmény. Különlenyomat. Pénzintézeti Központ, Bp. é. n. 10 Szerencsés Károly: Magyarország története a második világháború után (1945-1975). IKVA Bp., 1991. 61-64.; Janicslm. 184-185. 308