A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

LÉNÁRT Béla: Néptanítók Borsodban 1868-1918

a) A tanítási tevékenység korszakunkban délelőtt-délután folyt. Elegendő áttekintenünk egy ún. „tanórarendet", azonnal kitűnik, hogy a népiskolai lekötöttség egytanítós elemikben (zömmel ilyenek voltak), heti 30 megtartott órát jelentett. A többtanítós iskolákban ez a szám heti 26-28 órát tett ki. A tanítás általában de. 8-11 és du. 14-16 óráig tartott. Ehhez kell számítanunk az ismétlő iskolák heti 5 óráját, amelyet általában szerda és szombat délután, vagy vasárnap délelőtt tartottak. E hatalmas mennyiségű óraszám, annak délelőtt-délutánra való szétszórása a hét minden napja teljes lekötését eredményezte. Az osztatlan iskolákban a 35 közvetlenül megtartott óra mellé 1-6 összevont osztály esetében még heti 100 órányi csendes foglalkozást kellett tervezni, szervezni és lebonyolítani. Ez azonban már meghaladta egyetlen ember lehetőségeit, ezért nagyobb gyermekek segítségét (vezértanítványok) vagy segédtanítókat is igénybe kellett venni. A két tanítás közötti időszak távolabbi helységek felkeresésére túlságosan rövid volt, legfeljebb helyi ügyeket lehetett intézni. A tanítás, az órákra való felkészülés tehát, ha becsülettel végezték, túllépte a heti 48 órás munkaidőt. b) Csaknem minden községben a tanító látta el a kántori teendőket is. Az időközben adódó elfoglaltság (temetés stb.) vagy a déli szünetre esett, vagy a tanítás szüneteltetését jelentette, ha nem volt segédtanító. Az elmaradt órákat valahogyan pótolni kellett, ez újabb munkával járt. A vasárnapi misék, istentiszteletek pedig a heti pihenőnap betáblázását jelentették. c) Más jellegű népművelési teendők is jócskán akadtak. „A tanító ma nemcsak iskolamester - írta Szabó Endre néptanító -, hanem felnőtteket kell oktatni, olvasóköröket, népkönyvtárakat létesíteni, ifjúsági egyesületeket létrehozni, méhészkedésre, kertészkedésre tanítani a népet..." d) Nem hanyagolhatták el a továbbképzést sem. A törvény számos új tantárgy tanítását írta elő, ezek módszertanát tanfolyamokon kellett elsajátítani. Sokan tanképesítő vizsgákra jártak, magánúton végezték a képzőt. Működtek az egyházi, majd 1890-től az általános tanítóegyletek, azok körei. Itt mintatanításokat tartottak, előadásokat, pályázatokat írtak, hozzászólásra készültek fel. Ha pedig valamelyikük egyleti elnökségi vagy vezetőségi megbízatást nyert, úgy az egyleti ügyek intézése, ülések szervezése, lebonyolítása is feladatuk volt. e) Létfenntartásuk érdekében sokat lótottak-futottak saját gazdaságukban. A tanító „...megy rétre, mezőre, lát mellékkereset után, mert családjának nyomora közelebb fekszik szívéhez, mint a népnevelés..." olvasható az egyik cikkben. Ha pedig a járandóságot is be kellett szedniük; veszekedni, pörölni a szűkmarkú szülőkkel, akik még náluk is szegényebbek voltak, szintén az ő tisztük volt. f) A másodállások kora sem a mai időkre tehető. A Borsod megyei Tanügy című egyleti lapban 1910. december l-jén hosszú cikk jelent meg Tanárok, tanítók címmel: „...A hús és a kenyér, s általában az élelmi cikkek, valamint a ruházat és lakás akkora igényeket támasztanak, hogy a rendelkezésre álló jövedelemforrás azt a legnagyobb takarékosság mellett sem képes fedezni..." „így nem is sok idő múlva bekövetkezik az, hogy a tanárok, tanítók seregesen foglalják el a vállalatok, szövetkezetek, pénzintézetek irodáit, hogy szabad idejükben megkeressék azt, amire a mai nehéz megélhetési viszonyok között, szerény anyagi javadalmazásuk mellett még szükségük van... - olvashatjuk a cikkben -. ...Ez a kényszerűségből vállalt foglalkozás pedig elvonja őket a társadalom által teremtett kulturális intézmények szolgálatától... Az a tanár vagy tanító, aki szabadidejét a bűróban kénytelen eltölteni, csak fél ember lehet az iskolában..." 277