A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

LÉNÁRT Béla: Néptanítók Borsodban 1868-1918

Az anyagi „elismerésnek" természetszerű velejárója a motiváció hiánya, a munkakedv csökkenése, a tanítási eredmények gyenge mivolta. Ez a téma is gyakran napirendre került. Ballagi tanfelügyelő 1881-ben első látogatásai után a tanítási eredményeket elemezte. A lehangoló kép okait kutatva írta: „... A tanítás sikerének biztosítására szükséges föltételek teljes hiányában bajos elhatározni, hogy kinek, vagy minek róható fel a gyermekek elmaradottsága... a tanító méltánylandó mentséget talál a ...körülményeiben..." 1882-ben: „...a tanítóink a nép közönye, s saját nyomorúságuk ellen folytatott küzdelemben elfáradnak, és hivatásuk teendőit gépiesen végzik..." 1888-ban teljesen világos összefüggést mutatott ki az anyagi helyzet és a tanítás minősége között: „...Vannak itt-ott jó, de vannak gyenge tanítóink is nagy számmal - írta -, kik silány javadalmazásuk arányában teljesítik kötelességüket, küzdve a megélhetés gondjaival, s annál kevesebbet törődve iskolájukkal..." Ilyen körülmények között valóban gyakran illúzió feltételezni az önképzés, a minőségi munka belső igényét. Stein Dávid izr. tanító 1891-ben, amikor iskolaszéke önkényesen csökkentette fizetését, a Közigazgatási Bizottsághoz benyújtott panaszában írta: „...350 frt oly csekény összeg, hogy abból műveltebb osztályhoz tartozó ember, mint a milyen a tanító is, meg nem élhet, a kinek tiszteséges lakást kell tartani, s emellett a pedagógia terén történt mozzanatokat is figyelemmel kell kísérnie..." Rosinger Márton tanító 1896-ban a millenniumi ragyogás mögötti szegénységet, kollégái nyomorát ecsetelve azt hangoztatta, hogy „...az ember nem csupán kenyér mellett él... nem nevelhet a szűken fizetett tanító a megkívánt lelkesedéssel..." A sajtóban is sokszor feltűnt e gondolat, hogy nem lehet számon kérni a lobogást ott, ahol a lángot sem lehet meggyújtani. A tanító, ha „...magának és családjának élelmet és ruhát akar juttatni és nincs miből: bizony kialszik a lelkesedés lángja, sőt a mindennapi kötelesség ösztönző szava is elvész benne..." A lelkiismeretlenül végzett munkára tulajdonképp sohasincs mentség, mégis talán másként láthatja az ember a tanítók kevésbé kiváló, esetleg fásult, érdektelen munkáját, ha a valós helyzet ismeretéből indul ki. S nem véletlen, hogy a század végétől, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a népiskolák egyszerű közkatonáit sohasem fogják kellően bérezni, a társadalom a „hivatás" gondolatának egyre szélesebb körű hangoztatásával nyugtatgatta lelkiismeretét. Egyre több újságcikkben fordult elő e szó s a gondolatsor, hogy aki ezt a szép pályát választotta, nem pénzért teszi, hanem szolgálatot vállal, mely természetes lemondással, s az anyagi javakból való kisebb részesedéssel jár. S a millenniumi lázban élő, a magyarosítást hivatalos állami politikává tevő Magyarország, mely céljainak megvalósításában nagy szerepet szánt a tanítóságnak, el is fogadta ezt az érvelést, „...nincs pálya, mely szebb célokért küzd, de a legtövisesebb is - olvasható 1896ban. - Itt nem lehet anyagi szenvedély, csak hivatástudat..." Milyen kár, hogy ez voltaképp hamis és nem eléggé indokolt gondolat - bár más célmegjelöléssel - végigvonult a magyar oktatás történetén, mélyen beágyazódott a köztudatba, s így e pálya valójában ma is elsősorban hivatás maradt! 2. A tanítóság tekintélyét, rangját nem csupán a falusi paraszti életmód szintjére szorító anyagi körülményei szabták meg, hanem a népoktatás struktúrájában elfoglalt helye és az ott kiszolgáltatott szerepe is. Az egyházi és állami oktatási hierarchia legalsó fokán található tanítónak annyian parancsoltak, annyi helyről kapott utasítást, mint talán egyetlen köztisztviselő sem ebben az országban. S a baj nem is ebben rejlett elsősorban, hanem a felettesek nagy tömegének hozzá nem értésében, laicitásában. Az iskolaszék feje, a mindenkori pap gondolkodásmódjától fügött a tanító elfogadható, esetleg megbecsült helyzete vagy tűrhetetlen körülményei. A hozzá nem értő iskolaszéki tagok általá275