A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

LÉNÁRT Béla: Néptanítók Borsodban 1868-1918

és társadalmi rangját. Eötvös már 1870-es jelentésében utalt a tanítók műveltebb társas köröktől való elszigeteltségére, alárendelt helyzetére. E kétes „rang" a legtöbb értelmes és más alternatívával is rendelkező férfit eleve elrettentett a pályától, s így - tisztelet a kivételnek - általában kényszerpályán mozgó elemek gyűjtőhelyévé vált a néptanítói státusz. Ezek az okok aztán olyan kontraszelekciós folyamatot indítottak el, amely tovább mélyítette a szakadékot a tanítók és az értelmiség más rétegei között. Ismét csak Eötvöst kell idéznünk, aki ezt a jelenséget is világosan megfogalmazta, „...szellemileg és egyszersmind anyagilag is tehetséges ifjak nem igen lépnek az anyagilag nem jutalmazó és előmenetelre kilátást nem igen nyújtó tanítói pályára..." ebből következett a szellemi nívó devalválódása, s így adódhatott, hogy nemcsak önművelésre és továbbképzésre alkalmatlanok, de „...a tanítás helyes módszereit sem ismerik... még azon pozitív ismereteknek sincsenek birtokában, melyeket törvény szerint tanítaniok kellene..." - hangzott el a kemény vád a miniszter szájából. Ha Eötvös így látta a helyzetet, felmerül a kérdés, miért nem kísérelte megteremteni a pálya rangját egy elfogadható életnívót biztosító tanítói bér törvénybe iktatásával? Mert a dolgok logikája nem az alacsony kvalifikáltságú néptanító - alacsony nívójú tanítás - alacsony bér egymásból következő sorrendje, hanem éppen fordítva. Egy pálya presztízsét a béreken keresztül lehet legjobban megalapozni. Nos, ez elmaradt, akkor meg miért a kemény bírálat? Sajnos, ezt az ördögi kört a dualizmusban és később sem tudták megszüntetni. Az egyre újabb törvények is inkább a tanítókkal szembeni követelményeket növelték, semmint anyagi helyzetüket javították. Nem volt tehát mód a pályára jövők összetételét javítani. Még 1891-ben is ezeket olvashatjuk az egyik borsodi lapban: „...csak azok mennek tanítói pályára, akik hiányos tehetségükkel más pályán boldogulni nem tudnak, vagy legfeljebb néhányan azok közül, akik hivatással és tehetséggel bírnak, de szegény sorsuk miatt másutt gyorsan és olcsón kenyérkereső eszközt nem szerezhetnek..." Nos, nem csodálkozhatunk tehát, ha Szabolcs Ottó egyik tanulmányában a néptanítók társadalmi beilleszkedésénél azt állapította meg, hogy helyzetük különösen falvakban azért volt elszigetelt, mert a község más értelmiségi foglalkozású rétegei (jegyző, ügyvéd, orvos stb.) vagy esetleg kisebb földbirtokosai nem fogadták be őket, a falu módosabb paraszti rétegeihez viszont ők nem akartak „leereszkedni". 1. A társadalmi elszigetelődés és kiszolgáltatottság egyik fő oka a néptanítók szegénysége volt. Az egyházmegyei jegyzőkönyvek lapozgatása közben újra és újra feltűnnek a tanítói segélykérelmek. A sajtó kifogyhatatlan témája ez: 1885: „...a tanítótól megvárják, hogy hivatalának is megfeleljen, tisztességesen is öltözködjék, s családját is úgy tartsa, és jó, ha fizetése összesen véve 500 frtra mehet..." 1887: „...sajátságos az a tapasztalat, hogy éppen városaink és községeink azok, melyek nem sokat látszanak törődni azzal, hogy miből tartja fenn nem ritkán népes családját a tanító..." Bizony szegényes életvitelre telhetett csak a szerény jövedelemből. A sályi tanító 1880-as években egyetlen berendezett szobájának bútorzata a szemtanú szerint: „...Olyan ágyuk volt, mint a miénk. Asztal, karszék, póc a könyveknek, meg egy sifony is vót a szobában. Vót nekik egy festett rózsás ládájuk is..." Ilyen bútorzattal nem igen lehetett reprezentálni még falun sem! Nem véletlen, hogy Kenyeres Károly diósgyőri állami iskolai igazgató 1910-ben (két fizetésrendezés után!) még mindig filléres gondokat takaró társadalmi helyzetet jellemzett: „...attól az embertől vár a társadalom mindent, kinek az anyagiakban még annyi sem adatott meg, hogy valahol álláshoz méltóan jelenjék meg, hacsak hivatalos idején kívül egyéb anyagi hasznot hajtó foglalkozáshoz nem lát..." 274