A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

GYULAI Éva: Négyesi Szepessy János (†1746) és Zsigmond (†1768) halotti zászlaja a Herman Ottó Múzeum Történeti Gyűjteményében

A zászlók, mint műtárgyak és történeti források felvetik a hasonló emlékek eredetének a társadalmi gyakorlatban, hagyományban betöltött szerepének kérdését. Még meghatározásuk sem egyértelmű, hiszen ismert a halotti zászló, temetési zászló, gyászlobogó megnevezés, melyek mindegyike a tárgy és halott kapcsolatának más-más aspektusát közvetíti: a zászló mint az elhunyt ravatalának fontos eszköze; a temetési pompa és menet lényegi tartozéka; a hátramaradottak, a család kegyeletének kifejezője. Maga a tárgy és a megnevezés is egyértelműen elhatárolja a halotti zászlókat a halotti címerektől, megengedve természetesen, hogy a rendi társadalmak temetési gyakorlatában és halottkultuszában rokon műfajokról van szó. A halotti címerekkel - nagyobb számban fennmaradván - többet (bár nem eleget) foglalkozott a magyarországi történeti kutatás, a halotti zászlókkal azonban még ezeknél is mostohábban bánt. Talán a következő évezredre a muzeológia és restaurátori munka - a Herman Ottó Múzeum Történeti Gyűjteményének gyakorlatához hasonlóan - felfedezi és kutathatóvá teszi ezeket műtárgyakat is. A halotti zászló, mint címerreprezentáció és temetési kellék Magyarországi hagyománya a középkor végéig, a kora újkorig nyúlik vissza. 1584-ben Gyulafehérváron Gyulaffy Lászlót már bizonyosan ezzel temették, s már ezen feltűnik a későbbi tárgyak egyik fontos kelléke: a felirat, ekkor vers formájában, melyet Kassai Zsigmond Dávid szerzett.

37 A zászló ezen - egyik legelső - említésén a reneszánsz sírkövek kedvelt verses epitáfiuma jelenik meg a lobogó textilanyagán. Bár a forrás csak a sírverset őrizte meg, valószínű, hogy a zászló hordozta a korabeli epitáfiumos sírkövek másik fontos elemét, a címert is. Az epitaphiumot és címert a nagy számban gyártott papír vagy selyem halotti címerek is tartalmazták. Az említett leírásból könnyen azt hihetnők, hogy a temetési zászló a sírkövek könnyebben kezelhető, s már a temetésen is szerepeltethető megjelenési formája, de éppen az anyag és forma: a „zászlóság" mutat a magyarországi művelődéstörténet más hagyományai felé. Szabó Péter, a 17. századi főúri temetési szokások és ezek tárgykultúrájának mélyreható vizsgálatánál

38 foglalkozott a temetési zászlók szimbolikájával. A négy Esterházy fiú vezekényi csatát (1652) követő nagyszombati temetésén az egykorú metszeten is megörökített hosszú temetési menetben négy katona visz egy-egy zászlót a földre hajtva, majd négy másik egy-egyet az ég felé emelve (16. kép). Ez utóbbiak közül három vörös, fecskefarkas, skófiummal hímzett temetési zászló ma is megvan az Esterházyak fraknói gyűjteményében (17. kép). A felemelt zászlókat a leírás aranyozott vörös színűnek említi (rubra exaurata vexilla), míg a földre hajtottak valószínűleg a gyász fekete színét viselték.

39 A négy, csatában elesett Esterházy fiút képviselő négy-négy zászló szerepeltetése annak az emlékét őrzi, hogy a lovagkortól a halott alteregóját rendszeresen megjelenítették a gyászszertartáson, mégpedig az életben (és halálban is) viselt attribútumok: ló és fegyverzet kíséretében. A 16-17. századi Erdélyben két alteregó is szerepel. „Egyikük bakacsinba öltöztetett lóra ült, »fejében sisak lefüggve, páncéllal az nyakán, derékéban páncéling, az két karján két karvas, annak az kutyafüle felé páncél volt, az kezeiben fekete hosszú nyelű zászló, kard s buzogány...« (Apor Péter: Metamorphosis Transilvaniae). A másik szerszámos, cifra paripán jelent meg, aranyos páncélban, sisakban, aranyos kardot és zászlót tartva. Rögtön szembeszökő, hogy a két lovas közül az előbbi gyászolt, az utóbbi mellőzte a gyászt. A bakacsin, ez az igen finom len- vagy pamutvászon a temetési szertartások kellékeként mindig fekete színű volt. A fekete zászlót tartó vitéz tehát feketébe öltöztetett lovon ült. A cifra, azaz díszes paripán 37 Szabó P., 1989.42. 3% Szabó P., 1989. 39 Uo. 76-82. 207