A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

HOFFMANN Tamás: Házak, tornyok, udvarok (Parasztházak a Mediterráneumban)

vonuló juhászok. Maremma, Campagne, Tavoliere tájain capanne nevű kunyhókat emeltek maguknak a családtól távol élő férfiak. Voltak azonban a hegyekben kőből rakott (négyszögletes alaprajzú, három fallal határolt) nyári kunyhók is, amelyeket stazzi névvel illettek. Campagna szénégetői és favágói fából tákolták össze kalyibáikat (procoi), aminthogy így tettek Liguria erdeiben is (caselle). A legtöbb vidéki ház azonban magán viseli a városi építkezések során szerzett tapasztalatok tárgyi emlékeit. Még az Alpok nyúlványain épült parasztházak is többnyire emeletesek: a Keleti-Alpokban a földszinten istállóval és szárítóval, az emeleten konyhával, alvókamrával és éléskamrával, esetleg további helyiségekkel (alvókamrákkal, esetleg szobával), mígnem az Alpok nyugati nyúlványain (ahol szegényebbek a parasztok) az előbbi építészeti elvekkel megegyező módon, de kisebb méreteket választva építették meg házaikat. A hegyekben grange, baite, malghe, casere és alpi a házak neve. Vannak földszintes házak is a Pó völgyében és a Velence környéki mocsarakban. Ezek azonban elütnek a többi itáliai táj szokásos építészeti kultúrájából. A casona és a baracca (ahogyan ezeket a síkvidéki épületeket nevezik) négyzetes alaprajzúak, amelyeknek belső terében a konyha, az alvókamra, valamint egy élelmiszeres kamra a legszükségesebb helyiségek, bár arra is van példa (kivált a Velencei-öbölben a partvidéken), hogy az épületet kettéosztják, és az egyik oldalát istállónak, a másikat pedig az emberek lakhelyének használják. Egész Itáliában (beleértve Liguriát is, s kivéve Apuliát, továbbá a keleti síkságon, nemkülönben a Brenta és a Piave közötti völgyek szélén emelkedő dombokon) a tipikus „itáliai ház" látványa testesíti meg az építészeti hagyományt. Itt kétszintes épületet emelnek kőfalakkal. Gyakori, hogy az emeleten tornácot építenek, s ezeknek egyszersmind a bejárati ajtó védelmét kell biztosítaniuk annak a lépcsőnek a kiegészítéseként, amelyen felfelé haladva - a ház falához épített alkotmányon - be lehet jutni a konyhába. Ebből a konyhából legalább egy alvókamra nyílik, van, hol több. Néhol még éléskamra is tagolja az emelet belső terét. A földszint istálló és szín. Ezeknek az alaprajzi kiosztásoknak számos helyi változata alakult ki, sőt még olyan épület is van (Liguriaban), ahol a tetőterasz kiképzése révén egy harmadik szintet is építenek a ház tömegében. Közép-Itáliában több típus már a középkorban lezajlott telepítések, piaci mechanizmusok okozta konjunktúrák és egyáltalában a város és a falvak között kialakult kapcsolatok eredménye. Ez különösen érvényes az ötszáz méter tengerszint feletti települések épületeire, amelyek aránylag későn, prehistorikus előzmények nélkül, a gazdálkodás és a népfölösleg középkori kiterjedése nyomán jöttek létre. A partvidéken (Tenna völgye és Ancona között) olyan gazdaságok is vannak, amelyben dominál egy hosszabb - téglalap alaprajzú - emeletes épület és mellette egy torony áll. Afattoria gazdasága ez, ahol a torony (noha a középkor üzenete) már funkcionálisan inkább presztizsigények, mintsem az egykori védelmi feladatok kielégítése céljából épült meg. Az elmúlt két évszázad gazdasági fejlődését igazolják azok a csűrök, amelyek újabban épültek a régebbi lakóháztípusok szomszédságában. A korábbi századokban a lakás és a gazdaság raktározásának gondját egyetlen épületben oldották meg, később azonban növekedett a szántóföld, a gyümölcsös és - főként a modern időkben - a hozamok, úgyhogy újabb raktárakra (csűrökre stb.) volt szükség, a középkorban kialakult lakóépület belső rendszerén azonban ekkor nem változtattak. Az északi síkon jellegzetesek a kerített, belső udvaros házak. Voltaképpen ezek is az utóbbi századok növekvő gazdasági nyomásának eredményeként épültek meg. A Pó völgy, valamint a kapcsolatos prealpin hegyvidék az elmúlt három évszázadban a leginkább életképesnek mutatkozott a többi itáliai tájhoz képest. Az utóbbiak mind elvesztet91