A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

HOFFMANN Tamás: Házak, tornyok, udvarok (Parasztházak a Mediterráneumban)

Az újításokat a városi hatóságok is szorgalmazták. Ám az előírások ellenére a szegénység sokhelyütt keresztülhúzta a számításokat. A toszkanai városokban a 14. században még sok szegény élt faházakban. Ezek többsége gerendavázú volt, melyet sárral betapasztott vesszőfonattal építettek fel, nem is ritkán kétszintes kivitelben, noha mindössze két lakóhelyiség volt bennük. Akadt olyan is köztük, amely „palco inferior", azaz mélyföldszintre épült, ahol szintén laktak a többnyire dohos és rágcsálókban is bővelkedő lyukakban. A tető alatt hálókamrák húzódtak, alattuk pedig a konyha, mely ebédlőnek is szolgált. A lépcsőt az udvar felőli oldalon mintegy hozzáragasztották a rozoga építményhez. Az ilyen házakban (például Firenzében) a bérlők gyakran változtak; akadt olyan lakó, ki évente négy alkalommal is költözött, hátrahagyva adósságát, mindössze csekélyszámú lim-lomot vitt magával új szállására. Többségük családos volt, mondhatni nagycsaládos! Mindamellett a hatósági dörgedelmek és korántsem ritka perek arról árulkodnak, hogy az együttélés egyáltalában nem zavartalan. A szomszédok és a jobb híjján háznak nevezett kalyibában lakó társbérlők között mindennaposak a csetepaték, sokan panaszolják a tolvajlásokat, a kimondottan laza nemi erkölcsök is elegendő okot szolgáltattak a nem ritkán verekedéssel végződő perpatvaroknak. A nyomor kárvallotjainak egyetlen menedéke volt: patrónusuk. A szegények még nem proletárok a modern világban szokásos módon, kliensek, ahogyan a hagyományos társadalmakban a gazdagok és a szegények közötti kötelékek összetartják az embereket.

16 A „popolo medio", vagyis a kézművesek, árusok stb. zöme már olyan házban élt, amelynek egy részét megvásárolta, más részének pedig bérlője volt. Ezeknek a házacskáknak középpontja a sala és a camera. Néha a belső udvaron istállót is tapasztottak a házhoz és az udvar sokhelyütt virágokkal volt beültetve. Nem egy ház udvarán kút volt, a lakóknak nem kellett a közkútra járniuk vízért. A sala rendeltetésszerűen - az utcafrontra nyíló ablakokkal - a ház legrangosabb helyisége, míg a család nőtagjaitól lakott kamrák ablakai az udvarra néztek. Ennél tágasabban és valamelyest kényelmesebben éltek azok a városlakók, akik Pisa, Siena, Lucca, Firenze társadalmában a „popolo grasso" tömegét alkották: mesteremberek, kereskedők és városlakóvá lett kisnemesek. Tégla- és kőház az otthonuk. Az ablakok kerete olykor márványoszlop, a falba kandelábereket építettek, a tetőeresz esőcsatornája cinből van kalapálva. Firenzében az utánzásra érdemes kereskedőcsaládok házai már a 13. század folyamán megépültek (Palazzo Mozzi, Frescobaldi, Spini, Peruzzi). A 14. században még impozánsabb palotákat emeltek. 1390-ből fennmaradt Jacopo di Rosso lakóházának leírása Firenze levéltárában. Az épületbe boltíves kapualjon át lehetett bejutni (androne), amiből egy másik boltíves terem nyílott (volta). Az utóbbit borospincének és a házieszközök tárolására való kamrának használták. Innen nyílott az „első", valamint a „nagy" terem, egy hozzá csatlakozó kamrával, másrészt egy konyhával és a cselédség hálókamrájával, azaz összesen öt nagyobb lakóhelyiséget írtak össze. Akkortájt rendelkezett Serotino Brancacci is házáról, amelyben három terem, egy előszoba, négy kamra, egy földszinti „volta", továbbá egy konyha van. A ház belső udvarán narancsfa díszlik. A boltíves folyosó, a konyha, az egyik terem és egy kamra a földszinten található, míg két további terem és a többi kamra az első emeleten. A helyzet tehát, midőn a földszinten a kereskedők vagy az iparosok műhelyt vagy kereskedést rendeztek be, már a múlté. A lakóház családi otthon, nem munkahely többé. 16 Goody, 1983. 142-159.; Guerreau-Jalabert, 1981. 1028-1049.; Heers, 1974. 19-27.; Kent, 1978. 23-29.; Redon, 1987. 369-93. 81