A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

NAGY Géza: A nő és a család a faluközösségben

zással igyekezett elősegíteni. Ha azonban ez nem vezetett eredményre, akkor igénybe kellett venni más módokat is. Ilyen mód volt, hogy a terhes asszony nehéz súlyokat emelt. Ha ez sem használt, akkor magas helyről ugrált le, hajladozott, valamilyen éles bútorszélen hajolt keresztül abban bízva, hogy így elvetél. Emlegették a forró ülőfürdőt is, hogy az asszony olyan forró vízbe üljön, amilyet csak kibír. Megpróbálkozott azzal is, ha megkívánt valamit, akkor nem szerezte vagy szereztette meg abban a hiszemben, hogy hátha elmegy a gyermeke. Ha azonban ezek a módok nem váltak be, akkor meg kellett keresni azt, aki „angyalcsinálással" foglalkozott.

12 Minden faluban volt ilyen asszony, s minden asszony tudta, hogy ki az, aki ilyen dolgokkal foglalkozik. Ezek az asszonyok általában ennivalóért, egy-egy ruháért vagy ruhaanyagért vállalkoztak a terhesség megszakítására. Ha idejében fordultak hozzájuk, akkor általában a különböző növényi főzetek ivására adtak tanácsot, készen adva a főzetet is. Adtak azután olyan anyagot is, amelyet a fürdővízbe kellett tenni. Ha azonban a terhesség már előrehaladott volt, akkor rendszerint az következett, hogy valamilyen hegyes tárggyal (használtak erre a célra kerékpárküllőt, kötőtűt, lúdtollat stb.) felszúrtak a méhbe. Ez veszélyes volt, mert a terhes asszony életébe is kerülhetett. Éppen ezért ezt az „angyalcsinálók" közül kevesen vállalták, de a terhes aszszonyok is csak olyankor egyeztek bele, ha már egyáltalán nem volt más választásuk, ha terhességük kiderülése nagy botrányt kavart volna. Az „elcsinálás" mindig a legnagyobb titokban történt. Bár mindenki - vagy legalábbis az asszonyok jó része - tudta, hogy ez vagy az miért beteg, de senki nem beszélt róla. Még akkor is titokban tartották, ha esetleg a beavatkozás halállal végződött. Hogy a beavatkozásnak ez a módja nem vált általánossá, annak több oka is volt. Egyrészt a vallási felfogás erős visszatartó erő volt, másrészt a beavatkozás következményeitől és a törvényre kerüléstől nagyon féltek. Történt ugyanis a faluban néhány haláleset ebből kifolyólag, és voltak olyanok is, akiket börtönre ítéltek magzatelhajtás miatt. Ha a terhesség félidejéig történt az „elcsinálás", azt nem tartották bűnnek. Félidő után azonban a hiedelem szerint már lelket kap a magzat, ezért az „elcsinálást" már gyilkosságnak minősítették. Akár előbb, akár később történt azonban az „elcsinálás", annak az anyának, aki „elcsinálta" gyermekét, bűnhődnie kellett. Azt tartották, hogy az „elcsinált" gyermek a másvilágon átkozza az anyját, ezért az anyának nem lesz jó élete a földön. Meghalni sem tud addig, amíg elveszejtett gyermekét meg nem eszi. „Mikor fiatal asszony vótam, hát elmentem a falubeliekkel Pócsra. Mikor beértünk a faluba, hát mán sehun se kaptunk szállást. Kérdezősködtünk mindenütt, de mán minden háznál vótak búcsújárók. Nem vót mit tenni, elhatároztuk, hogy elmegyünk hálásra a temetőbe. Ahogy mentünk, a faluvégin ott állt egy kapuban egy asszony. Olyan idősebb asszony vót. Kérdezzük tőle is, hogy nem adna-e szállást? Mindjárt behíjt bennünköt, oszt adott szállást. Ahogy bementünk, azt mondja: - Én adok maguknak szívesen, de félek, hogy meg fognak ijedni. - Miért ijednénk meg? - mondjuk neki. - Azért, mert a menyem feljár. Gyermeke lett volna, de nem született meg a gyermek, mert elcsináltatta. No, ez egy kicsit megijesztett. De azért nem féltünk annyira. Vótunk tizenötön, hát majd csak el leszünk valahogy. 12 Nagy P. Gézáné Vajda Margit közlése. 1978. 675