A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

GALUSKA Imre: Vázlatok a Harangod-vidék református egyháztörténetéhez

Lőfegyverhe ne nyúlj, mert könnyen meg lehet Tőtve, és vagy benned, vagy másba kárt tehet! Nagyanyáinkkal pedig ilyet is tanultattak iskolás korukban: Tűt ne fogj a szádba, mert azt leszalasztod, Tű már számos női éltet elszakasztott. Sok-sok egyéb szabály között ez is az iskoláskor emléke: Ha jól laktál, magad hajtsd meg, Gazda jóságát köszönd meg! Kesznyétenben a múlt század elején latinul is tanítottak, ami népünk szótárában a latin szavak sokaságát is magyarázza részint. A bige-játék szakszavait a gyerekek latinul tudták: semel - bis - ter. Versbe szedett finom szabályát, ha még játszanának, ma is így mondanák: Szemel - emel, Bisz - visz, Ter - ver. Nemcsak az ónodi katona átkát (Mindig gyűlísezzetek, de sohase vígezzetek!), hanem az ónodi rektor prédikációját is emlegetik a Harangod-vidék nyugati részén. A rektoroknak ui. régi törvény szerint kötelességük volt kanonikus órán (hóra canonica), azaz a 6 communio (Úrvacsora) napján és újévkor a lelkipásztor mentesítése végett a délesti (délutáni) igehirdetés, ami szinte az iskolák államosításáig érvényes volt. Nos, az emlegetett rektor mindig ezt prédikálta: „Remény, remény, de sokat megcsaltál, engemet is, mást is!" Csokonai felé, legalábbis korára mutat ez a néphagyományban fennmaradt sóhaj a régi hitszónoklatból. Pap és tanító együtt fordul elő ebben a tréfás szólásban: „Papot, rektort kell kínálni, a többinek legyen magához való esze!" Arra az időre mutat vissza, mikor a belső embereknek törvényes járandóságuk közé tartozott a részvétel a lakomákon. A tanítók egyházmegyei szervezetén belül „harangod-vidéki tanítói testület" működött, melynek a múlt század második felében huzamosan Majomi Bartha János kesznyéteni „oktató" volt a pénztárnoka, „mely hivatalában addig buzgólkodott, míg a testületi pénztár 500 ft tőkére nem gyarapodott; ekkor aztán erről lemondott."

50 Vázlataim között a káplánok még alig tűntek elő. A Harangod-vidékére való volt a korában híres pataki diák, emlékezetes paszkvilusok szerzője, szülőfalujáról nevezve Lúci Szabó Imre, később somorjai lelkész, az azonos nevű budapesti esperes atyja. Nem hagyta szó nélkül a múlt század második felében a káplánok csekély fizetését: Káplánnak tíz pengőt attok, Akasztani valók vattok! Az előd hátralévő szolgálati idejét kitöltő supplens - helyettes - rektort magyarul időt töltőnek nevezték, de így nevezték a múlt század elején a segédlelkészt is, míg Tóth István esperes 1824-ben Megyaszóról körüljáró levelében el nem rendelte, hogy „kik a' Prédikátori Hivatalban még csak idő töltők, Káplánoknak neveztessenek..." A régi elnevezés nyilván sok tréfára adott alkalmat. A tanító és lelkész hivatala a gyülekezettől függött. A szónak valóságos értelmében attól, hogy volt-e hivatala, meghívása az eklézsiától. Az eklézsiának joga volt egy év leteltével hivatalnokait marasztani vagy változtatni. Később azonban már csak 3 évenként tartottak dislocatiót. Nem szabad felejteni, hogy a lelkipásztorok a pcpmarasz50 „M. Bartha János kesznyéteni tanító élet leírása." In: Galuska Imre: Két kesznyéteni hivatalnok önéletírása. Kézirat. 1975. 637