A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

PORKOLÁB Tibor: A hagyományteremtés kísérlete (Csorba Zoltán több mint fél évszázados irodalomtörténetéről)

századforduló és a századelő (modern) irodalmának művészi teljesítményei meglehetősen kérdésesnek mutatkoznak, a XX. század áttekintésére is vállalkozó historiográfiai szintézis csakis értékcsökkenési folyamatként, valamiféle hanyatlástörténetként volna képes bemutatni a helyi irodalom történetét. Ezt azonban a szerző (a Bevezetőben körvonalazott didaktikus szándékból is következően) mindenképpen el akarja kerülni. A borsodi literatúra (Lévay költészetében kiteljesedő) szép története csak azon az áron konstruálható meg, hogy a közelmúlt és a jelen csupán feltűnő hiányában lehet jelen a kötetben. (KISEBBSÉGBEN-RE70RIKA) A tendencia viszonylag könnyen felismerhető: a Csorba egyre bizonytalanabb, egyre több szakmai problémát rejt, ahogy a XX. század felé közeledik. A kötet utolsó fejezeteiben a népi írói mozgalom (leegyszerűsített) ideológiája, beszédmódja válik meghatározóvá. Néhol egyenesen a Szabó Dezső-i jobboldali radikalizmus és a Kisebbségbeni író Németh László elhíresült téziseivel, hatásos frazeológiájával találkozhat az olvasó (pl. „A sietve, sokszor csak érdekből, vagy csak a bőrük felületén asszimilált ügyeskedők tömege tör az élre, híg magyarok válnak a törzsmagyarság vezetőivé."

36

). Ez a durva ideológiai deformáció oda vezet, hogy az irodalmi értékekre oly fogékony tudós-tanár egyszer-kétszer hihetetlenül nívótlan kijelentésekre ragadtatja magát: „Igazi mély magyar szellemű, magyar költői alkotások nem is születnek a század végén. [...] Nemzeti és erkölcsi tartalom nélkül az irodalom fokozatosan üresedik, veszedelmesen sodródott költészetünk a nemzetköziség, a lelki nihilizmus, a l'art pour l'art művészietlen káosza felé."

37 A szellemi krízisnek ez a látomása persze a torz optika következménye - a szerző egyszerűen nem vesz tudomást a századforduló nagyszerű teljesítményeiről. Rendkívül érdekes például a Csorba Kiss József-képe. Egyfelől - mint helyi alkotót - irreálisan felértékeli („a századvégi irodalmi forradalom vezére"), másfelől - mint ún. modern művészt - lényegében elutasítja („A frissen asszimiláltak mohóságával akart a kiváló költők sorába törni. [...] Egészében mégis bomlasztó költészet ez, a perditák erkölcseiről énekel, énkultúszt hirdet, idegen világnézetet terjeszt, a formai hagyományokat gúnyolja"

38

). Ennek az anti-Lévayvá formált Kiss Józsefnek az ürügyén a szerző a modern irodalom egész bűnlajstromát bemutathatja. A Kiss József-portré azért is különös figyelmet érdemel, mert itt válik leginkább érzékelhetővé az utolsó fejezetek problematikussága: a szerző ugyanis nem képes feloldani az ideológiai korlátok és az értékfelmutató elkötelezettség közötti ellentmondásból fakadó (korántsem termékeny) feszültséget. Ez a konfliktus már-már explicit módon jelenik meg az ilyen típusú mondatokban: „Bármennyire nem magyar is a Hét szelleme, az a jelentősége megmarad, hogy ha idegen varázsigékkel is, de merte költögetni a tetszhalott magyar költészetet és az eltompult szellemet."

39 Nyilvánvaló, hogy ezzel az elméleti felkészültséggel és irodalomfelfogással a XX. század első felének még lokális szempontú irodalomtörténetét sem lehet megírni. A Csorba ma már inkább (fontos) kultúrtörténeti dokumentumként, (néhol pontosításra szoruló) regionális irodalmi adattárként, és nem (korszerű) irodalomtörténeti szintézisként olvasható. (Már csak azért sem, mert megjelenésének pillanatában sem számított korszerű irodalomtörténetnek.) Fontossága elsősorban abban áll, hogy kísérle36 Uo. 117. 37 Uo. 117. 38 Uo. 140-141. 39 Uo. 141. 555